Süvítek

Mostanában bringázom. Elég sokat. Hasítok keresztül az Árpád hídon, lobog a hajam, mellettem a Duna, előttem a hegyek, mi kell még? Gyönyörű. Lábamban az izomláz, de jó! Talán fogyok is kicsit. Oldalról füttyögnek a melósok, naná, egész vékony formám van még, a hajam meg hosszú. Azt hiszik húsz vagyok. Na várj csak várj apukám, csak hátra ne pillantsak, mingyá' eldobod azt a fúrógépet... Amolyan csajos kis járgányom van, csupa rózsaszín, na semmi fakszni, egyenest az ósanból, elején kiskosár, (fonott), lehet bele almát, körtét vásárolni a piacon. Akkor aztán csak óvatosan ám babám, mert a múltkor is hóha fel, mit nekem, tizenöt centis padka, áá Rita bepróbálja, a bringa és én maradtunk ugyan, a krumplihalom viszont szerteszét gurult, lehetett összeszedni szépen a fűről, a piros lámpánál várakozó autósok nagy örömére. Tehát tekerek, fantasztikus megoldások, ötletek születnek közben bennem, Csak arra kell, figyelni, hogy mind meg is valósítsam, mert az már a munka része. Ez lehet az a bizonyos sűrűn emlegetett flow? Nem tudom. De fantasztikus. Tehát csak robogok tovább, arcomat simogatja az őszi napsugár és  a meleg szellő, tizenöt centis műszempilláim lobognak a szélben...Mi kell még?

Sakáltanya

Szimplán így hívom a bölcsi öltöztetőjét. Mindegyik kétségbeesett arccal üvölt. Egyfelől összeszorul a szívem (tényleg, nem vicc, szorít, alig kapok levegőt, sírás fojtogat), másfelől a düh és némi irigység viaskodik bennem egymással. Hogy nekik még lehet, igen. Nekik ki lehet engedni a gőzt, nekik még mindent lehet, üvölteni, rúgkapálni, ordítani, tombolni. Nekünk meg itt a felnőtt világ partján marad a síri önfegyelem. És minden jószülővagyok próbálkozásom ellenére persze dühös is vagyok, hogy fene egyen büdös kölyök, mér' kell ezt csinálni, úgyis abbahagyod ha elmegyek és úgyis be kell menni, akár akarod, akár nem. Hogy miért is?
Mert dolgozni kell. Dehát... Nem érne rá még egy év múlva? Amikor kicsit nagyobb lesz? És akkor most kapjuk elő lelkünk bugyraiból az igazmondó tükröt, akármennyire fájdalmas is belenézni olykor. Egyfelől a válasz de. Ráérne, a gyermek apja is hozzájárulását adta, hogy maradjak még egy évet otthon, ha akarok, ha úgy gondolom, hogy Beniek ez sok. Akkor mégis miért? Azért. Mert én egyszer már ráfaragtam arra, hogy higgyek egy férfinek etekintetben. Nem azt feltételezem, hogy hazudik, félreértés ne essék. De egy házasságom már tönkrement azért, mert mindent úgy csináltam ahogy nekem jó. Én is hibás voltam. Neem, ebbe e hibába nem akarok beleesni még egyszer. Azt tapasztaltam, hogy a férfiak többsége, a lelke legmélyén jobban elfogad, erősebben szeret valakit, aki áll a  maga lábán is. Ezek az én tapasztalataim, biztos a palik sem egyformák. De emiatt nem akarok még egy apa nélkül felnövő gyereket. Emiatt nem. Ha más miatt az élet egyszer úgy hozza, az más kérdés. Tehát az egyik ok, hogy pénzt kell keresni. És bár még nincs munkám, azt viszont én nem bírnám, hogy egyszerre szoktatok be, vállalva a reggeli oltári üvöltéseket, majd berobogok egy új munkahelyre én magam beszokni, helytállni. Csak szépen sorban tehát. (Nem beszélve a két kamaszgyerekemről, a kertről, a kutyáról, meg a macskákról, amik bizony mind énrám  hárulnak.) Egyébként hogy milyenek a pasik!! Haha! Ma reggel tűsarkúban vittem Benit, na nem mintha mennék valahova, de annyira hiányzik már a bennem lakozó nő! Nem hiszitek el, de az összes apuka rámosolygott, viccelődött.. Na most sajnáljam őket (a férfinépet), hogy ennyire maflák, hogy ennyi már elveszi a józan eszüket, egy harisnyás láb, vagy dühösködjek, tudván hogy az én palim is utánafordul a miniszoknyáknak?? ÁÁÁ... Olyanok mint a gyerekek valahol.
Visszatérve a bölcsire. Az első napokban annyira össze voltam törve, hogy ez nem normális intézmény, mert egyszerűen egy két éves gyerek még nem érett arra, hogy az anyjáról magától leváljon, mint az érett gyümölcs, ez letépés, véres folttal maga mögött. Ezt most is így gondolom, ezért Beni csak félnapos, amíg megtehetem. Azóta megnyugodott kicsit a lelkem, mert látom, hogy a gondozók mindent megtesznek értük, amit megtehetnek. És tényleg!! Miért nem hallottunk eddig bölcsődei gondozók sztrájkjáról, vagy fizetésemeléséről, amikor a tanárok ilyen jellegű megmozdulásairól igen? Ők emberfeletti igát húznak, néha egyszerre sír tíz kisgyerek és meg kell őket vigasztalni és ölbevenni és kikakizni, meg megetetni, meg verset mondani,meg öltöztetni és személyiségüket megfigyelni, hiszen arról naplót kell vezetni.
Mi nagyon szerencsések vagyunk, az mi gondozó nénink szerintem a legjobb. Olyan nyugodt melegszívű fajta... Volt aki nem tetszett ám...
És így a végén bevallom azt is, hogy amig nincs munkám, bizony élvezem azt a napi néhány óra egyedüllétet, mert sok van mögöttem. Sok sok év egyedül a hétköznapokban gyerekekkel, háztartással,mindennel. Meg is keményedtem kicsit.

bányászlámpa vazz...

Eskü, reggel bebetegedett a kicsim, a nagyjaim az apjukkal, úgyhogy hétköznap lévén tök egyedül vagyok, szerelmem, a kert meg gondozatlanul ebek harmincadjára hagyva szenved ( ?? végre nem basztatom, lehet bulizik) egyedül. Kertbuzi lettem. Vannak rózsatöveim, elájulok olyan színekkel, meg levendulám, meg kánnám ( a nagysosasszony, olyan beképzelt mint Medveczki Ilona, maga a tömény giccs, de imádom, annyira hivalkodó, hogy már átfordult a szépbe), meg kamillavirágom, meg mocsári mályvám, tenyérnyi vörös csodákkal, (már ha hajlandó hozni a nyomorult dög), meg pillangóvirágom, meg hajnalkám. Na azzal becsődöltem. Felfutott a büdös kurva az egekbe, már a szomszéd tujáit fojtogatja, virág meg egy szál se. Akkor minek ültettelek te mocsok??
Na szóval, este miután aprókám elszenderedett, felkaptam a kabátot, és gyermekeim bányászlámpájával a fejemen irány a kert! (Ja, nem mondtam, a kert picsányi. Olyan kis édes zuglói kurvadrága előkert, bassza meg az ég, hogy nem lehet valami kevésbé puccos helyen jó nagy kertem. Ollllan paradicsomfődem lenne, csuhajj!).
Szóval ottan állok ám a bányászlámpával a fejemen, enyhén ázottan a kertbe és lelkesen símogatom, becézgetem kicsi édes rózsikáimat, megint bimbóznak! Vazz ha valaki épp erre sétál! ÁÁ leszarom, sétáltassa csak a hülye hatvanezres pinanyalóját! Ki nem sz.. le mit gondol! Ja nekem is van ám kutyikám! Majj rakok fotókat eztán, megígérem. Kutyi fekete, apró, rettenetes bújos, amolyan igazi lánkakutya, hatalmas bogárszemekkel. Niccsen páppírja, minek is köllene??

Hát régen írtam, az biztos..

Miért is? Csak mert belemerültem a kutyaszarba. A GYES-es pénztelenségbe (bár mit is panaszkodom, a lábamon villog a 30 erzes Tommy, az újjamon klasszikus aranygyűrű, igen , kicsit öreges, de én pooonnntt illyet akartam, olyan Diana gyűrű féleséget, ami Kate Middleton kezén fityeg manapság. És nyaraláska is volt, itthon, de szépen, hami fincsi eszemiszom, vásárfia, miegymás. Úgyhogy kuss anyám.) De mégis  a napi mocsok itt van, sajnálom, nemvagyok egy olyan igazi anyatípus. Nekem napi kín a leves megfőzése és a rendrakás, meg a kamaszélet titkain való gyötrődés állandóan, mert persze azért tapintatosan, de tudnom kell mi a fene van nagymafla fiaim belsőjében. Na még mostanság is benne vagyok, mármint a kutyaszarban, de már azért töprenkedem, hogy ha majd eljön az idő ugyan mit is kéne dolgozni. Jaaaa!! és megcsináltam magam kis before I die listáját! Hát az kurva jó volt gyerekek! Először tényleg (olvastam ez mindenkinél így van) a sablonok, utazás, anyagiak, stb, de a második napon fuckycool ötleteim támadtak, egész feldobódtam. Mint pl.: végigmenni a 2-es villamos vonalán. Végre lefotózni a szép belvárosi kapukat. Meg örök imádatom tárgyait, a lepukkant gyárépületeket. Nem, neem vagyok hülye, kurva jók, a falak szinte ordítanak valami olyan életről ami eltűnt minden megnyilvánulásában, de ott voltak az emberek köztük, ott dolgoztak, szerelmesedtek meg, meg családidrámáztak és pletyóztak. Na szal illyenek.
Majjj Jövök!.
Ja ahhso! És nézzétek meg az Ádám almái filmet. Annyi gondolatot ébreszt, szerintem minimum 5x meg kell nézni, hogy összeálljon a kép belül.

A Szepesi Niki könyv

Szándékosan nem olvastam el a neten, hogy miket írkálnak róla. Nem olvastam, mielőtt most ezt írom. Nem akarok még véletlenül sem alattomosan a tudat alattimba bekúszó kis előítéleteket. Persze, persze olvasok én sok szépet, pl. legutóbb Flaubert Bovaryné-ját (bocs, nem nézek utána a pontos helyesírásoknak, ahogy emlékszem úgy írom ide), nem tetszett. Unalmas, múltszázadi, számomra semmit mondó. Ezen már túl vagyunk.  Olvastam, olvasom Gogoltól Az egy felesleges ember élete, című művet, na ebben van valami, mert masszívan depresszív és egyenlőre nem mond nekem semmit, de bekúszott a világa a fejembe, kvázi látom az utcát ahol játszódik, érzem az életérzést amit közölni akar, na akkor tudom, hogy ez itten kérem szépen egy mű. Ja és porondon van Lázár Ervin novellagyűjteménye a Masoko köztársaság, na abban vannak jók megint. De a Szepesi Niki. Szóval. Na igen egy nagy szenny. És mégis szívesen olvasom. A bulvár jellege miatt? Nem hiszem. Mert nem érdekel ki is valójában az a sok ember akivel Nikike orrba szájba, seggbe, mellbe baszik. Bocs, csak őt idézem. De a könyv jó, valamiért jó, velős és tömény, nem eszejátszós. Na igen, le lehet vérprimitívezni is ("... mi vagyunk a Facebook generáció, minket nem érdekel a múlt, Magyarország múltja sem...", mégis. Élesen rajzolódik ki belőle egy kemény nő (mert az!), kiszolgáltatottsága, küzdése. És egy kis rátekintés, mondtam már, hogy szeretem a csakazolvassa blogot. Nem, én nem értek vele egyet, én nem vagyok feminista. Most már végképp rájöttem, hogy nem, sokszor félre is teszem a blogot, mert annyira felhergel, hogy nincs rám pozitív hatással, de sok, rengeteg igazság van benne akkor is, a nők kiszolgáltatottságáról. Szóval ez a Nikike elejt egy két mondatot, amin ennek tükrében nagyot mosolygok, rajtunk nőkön: "...örültem, hogy Alejandrónál nem kell felhúznom a csipkebugyit, meg a szexi tangát, itt kényelmesen lehetek amibe akarok, nem kell megfelelni..." Na igen, az én is osztom, hogy egyenlőség nincsen férfi és nő között, de én vallom azt is, hogy a nőknek vannak fegyvereik, csak használni kell őket. Ugye. De vissza a könyvhöz. Nem vagyok még a végén, nem tudom mi lesz a kimenetel. De tetszik a csaj bevállalása, tetszik, hogy nem kertel és tetszik a teherbírása és munkabírása is.Hát egyenlőre ennyit.

Emberi képességek

Lassan ballagott haza, fáj már neki minden, a világ összes bánata a bőrébe szívódott, és úgy érezte nem adhat már semmi többet, nincs már miből, érzéketlenné vált teljesen, ó csak érjen haza, egy kis friss víz majd segít.
Akkor vette észre a porban fekvő kismajmot, kétségbeesetten vonyított anyja után, rühes volt, sebes is, ronda egy jószág. Továbbhaladt, a kismajom kétségbeesetten nyújtotta felé aszott kis kezét. Ó a nyomorult, hogy épp itt és épp most. Nem, nem bírja hallgatni, egész éjjel a fülében lesz a panaszos vinnyogás. Fáradtan hátranézett fáradt fényű, hatalmas fekete szemével, pislantott egy megadót ritkás pilláival, Megfordult. Port vert hatalmas szürke lába a föld közelében, fújtatott egy bosszúsat; ráncos, öreg, szürke bőre nyirkos lett. Aztán óvatosan felemelte hosszú ormányával azt a másikat. Látott tegnap az erdő mélyén egy hasonló családot.

22

És csak sétált fel, s alá, nézegette kékre festett körmeit, szorongatta izzadt tenyerében olcsó kis mobilját, lába körül sertepertélő kisfiát alig alig látta meg. Elmosódott víztömeg állta útját a játszótér zsivajához, többi trafikáló anyukájához vezető útján. Ó csak csörrenjen meg, Istenem, csak hívjon fel, csak kérlek kicsit szeressen, csak egy pici túlélő cseppecskét kérek... Fiatal ruganyos testéhez hozzátapadt erős súlyos haja, maga sem értette, hogy két szép zöld szeme közé honnan termett oda a súlyos két ránc. Hiszen két éve még... ó Istenem, látta magát, kerek fenekét, csodamosolyát, érezte a zene minden lüktetését összes csepp vérével, hallotta saját gyöngyöző kacaját, és ha behunyta a szemét még tudta érezni a csodálat tapintható tömegét maga körül.. De akkor hova?? Vagy mi is? Hova zuhant? Vagy egyszer csak felébred és elfelejti ezt a rossz álmot? A napi kínlódást a gyerekkel, aki sír és nyűgös, nem fejlődik ahogy kell, akihez semmi, de semmi türelme nincs, akit persze imád és szeret és ölel és etet, aki útban van s meghalna nélküle? Elmossa az eső a rettegett második hétvégéket, amikor már hajnalban görcsben a gyomra, hogy most jön, idejön, elviszi a gyereket, ODA, oda ahol ŐK élnek, és ahol neki semmi helye. Tegnap megjött a GYES. Talán felhívja, talán találkoznak, talán észreveszi majd rajta a yoghurt és a banán helyett vett csillogó rózsaszín felsőt és a virágos kiscipőt, talán.. Talán egyszer ő is érzi még az ételek ízét, látja a színek perzselő vakító erejét, talán remeg még a zene gyönyörére, talán egyszer kiszakad még belőle a bánat és az öröm fuldokló vulkánja, hiszen még csak 22..
Megcsörren a telefon.. és a víztömeg egy pár percre eltűnik, hallja az anyákat, a gyerekeket, a hinta nyikorgását, talán lesz egyszer neki is normális élete.

én vagyok

Én vagyok, finom vagyok, tavasz vagyok, napsugár vagyok, aranyeső vagyok, babarózsa vagyok, szellő vagyok, tulipán és cseresznyefa virág illattal, borzolja a pihéket a karomon a tavaszi pihe-puha langymeleg fuvallat. Napozom, elnyúlok a teraszon, homokos a bőröm, beteríti az arcomat a hajam. Leveszem a ruhám, minden porcikámmal akarom ezt. Nem fekszem be az árnyékba, élvezem, hogy kitikkaszt, elbódít a meleg. Egyre erősebben, szinte már ájult vagyok, próbálom felidézni a tenger illatát, egyszer csak sikerül és akkor persze már nem vagyok egyedül,  átölel a szép barna szempár, meg az izmos karok, férfiillat van..

Hajnal öt

"INNIIII!!" Mi? Hol? Ki? Mi van? Jézusom.  Félájultan keresem a lábujjam hegyével a papucsomat a földön, kicsoszogok az ágyból, röfögök, morgok, a szememet azért nem nyitom ki, mert nem nyílik ki. Tényleg, ilyen egyszerűen. Kitapogatok a konyhába, beleturkálok a tegnap este ott hagyott mostalanba a mosogatóban, kihúzok egy enyhén csokis végű összecsócsált cumisüveget némi teamaradékkal az alján, (eh tegnap sem lett tőle baja, ma sem lesz), és már csoszogok is be a gyerekszobába, ahonnan ismét felsűvít közben az "INNII!!"". Tessék Drágám. Jóleső cuppogás, nekem meg lerogyás a földre hajított pokrócra, ahonnan persze hogy nem kelek fel öt perc múlva, amire elalszik a bitang az ágyban, mert addigra már én is mélyen alszom. De közben éles felismerés ér utol, óó pisilni kell, nem, dehogy megyek ki, akkor jönne a "kiszáász", és ha kiszáll, elég nehéz visszaimádkozni. Fekszem, fekszem immár teljesen éberen, az öklöm görcsben, kuss te nyomorult rigó, fütyülj két házzal odébb, mert ha a kölök felneszel, de igazán, akkor bizony fel is kelünk, enyhén világosodik már. .... Ó alszik, Istenem! El sem hiszem, laposkúszásban vissza a franciaágyhoz, mennyei, isteni! Kinyújtózom, finom puha párnikó! Ó boldogság... És akkor egyszer csak "INNIIII"!!!

Hogy neveled a gyereked?

Őszintén, spontán. Hirtelen vezérelt megérzések alapján, némi logikai fonalat is követve persze. Még őszintébben? Nem tudom. Még sosem volt 14 éves kamasz fiam, most van először. De még ez is kevés. Már volt kétévesem, kétszer is, de ez egy másik kétéves, más világban (tíz év eltelt), más környezetben, más szülőktől (én is változtam és a papa nem ugyanaz) más egyéniséggel, más háttérrel. Olyan vagyok, mint egy cyber játékban a porondon álló hős/ antihős, akit folyamatosan lőnek, vagy jutalmaznak, a játék épp aktuális szakasza szerint. Én pedig reagálok. Valahogy így: Te jó ég, a Legnagyobbat három napja nem pusziltam meg. Ezt meg kell szeretgetni. A Középsőnek épp magatartásbeli problémái vannak, ezt le kell rendezni a suliban, továbbá elgondolkodni, hogy kap ez a gyerek itthon elég figyelmet, lévén ő a középső, sportol, jól tanul, önműködik abszolút, úgyhogy nem igényel különösebb törődést, de ezek szerint talán mégis. Hé anyukám olvasnak ezek a kölykök? Háát izé nem nagyon. Akkor orvosolni a problémát, mit is vegyünk meg? Lehetőleg olcsón, használtan a Vaterán. Ettek ezek gyümölcsöt, zöldséget eleget? Ööö..  Te, van ezeknek lelkiismerete? Jó emberek ezek, mit gondolnak a fajgyűlöletről például, ami tapasztalatom szerint elég élesen van jelen a kortársaknál  és az enyémeknél is, így sűrű az ezirányú elbeszélgetés. De a hozzáállás megfelelő? A Kicsi meg ordít. De miért is? Jaa, persze, két napja nem volt egy órám csak vele molyolni, úgyhogy ezt is pótolni kell. Juhhéj ezen a héten potyogtak az ötösök, a gyerek segített a társain, elismerték edzésen, jutalompont babám, simisimi. Ha meg épp szar van a palacsintában, akkor is, azt már megtanultam, hogy a kétségbeesés és az öncibálás, nem vezet sehová, cselekedni kell, de azonnal. Szóval így nevelek valahogy, és közben ki ki kandikálok a többi családra, hogy ott hogy mennek a dolgok, meg a többi  gyerekre, hogy az hogy mutatkozik be, belenéz a szemembe, vagy csak motyog, és az enyéim? Mennyire ápolt az enyém a másikhoz képest, nem lóg kia sorból? Tud szépen fogalmazni, kultúráltan, választékosan beszélni? Meg a tanárok jelenléte persze, mik a visszhangok? Én a tanárokat holmi bolygóknak képzelem gyerekeim saját kis világképében, tetszik nem tetszik, valami távolabbit mutatnak, sűrűn és sok időben, a felnőtt élet távlatait, de legalábbis tökéletes terep az alkalmazkodás megtanulásához, tetszik nem tetszik fiam, ez van, itt kell jó pofát vágni. Lehet ezzel vitatkozni, hogy ez mennyire jó elképzelés, hozzáállás, de én pl. arról már rég letettem, hogy tökéletesnek képzeljem a világot, abból kell főzni, ami van, hogy egyszerűen fejezzem ki maga.
Azt kell mondjam, olyan nincs hogy jó nevelés. Mindennapos szinten tartás, az van. Mert ha csak egy napot nem figyelek oda, összedől a kártyavár.
Aztán tíz év múlva meglátjuk hova jutottunk. De még ez is változhat húsz év múlva. Hömpölyget minket az élet szépen,mi meg sodródunk vele.

Eutanázia... hol van a vége?

Olvasom Roger Martin du Gard "A Thibault család" című művét, szeretem, ha egy korszak lélekrajza domborodik elő nekem. Mennyire más érzésvilággal alakíthatta a történelmet egy 1900-ban született ember, viszonyítva pl. egy mai születésűhöz.
A könyvben az egyébként cseppet sem szimpatikusnak ábrázolt Apa mondhatni fejezeteken át haldokol. Durván realisztikus az ábrázolás, (számomra: nem vagyok irodalmár, nem tudom a hivatalos jelzőt) mind testi, mind lelki értelemben, az Apa bizony szenved, hörög, sikolt, jajong, püffedt, beteg, meztelen teste öntudatlan állapotában orvosi kezelés miatt közszemlére tétetik családja, valamint a szolgálók előtt. Retteg, ha hosszú betegségének a végén, haláltusája kezdetén még eszénél van, szembesül önmagával, kevélységével, elhibázott életével. Napokon át tartó, üvöltésekkel kísért agóniája végén idősebb orvos fia, morfiumot ad neki, mellyel tudatosan rövidíti meg szenvedéseit.
Én annyit gondolkodom ezen mióta ezt a rész olvastam. Bátor Antoine a fiú? Az apja helyeselné? Én mit szeretnék magamnak? Persze akar a fene szenvedni, kérem a szenvedést megrövidítő injekciót azonnal. Mondom most a karosszék melegéből. De mit mondana a lélek az utolsó itt töltendő percében? Mi játszódik le benne akkor és ott? Mi van ha azt érzi, hogy milyen fantasztikus volt itt lenni, hogy szereti a fiait, és Uram Krisztus, mi van a halál kapu túloldalán? Vagy a döbbenetet, hogy vége van, sosem lesz már itt a Földön. Esetleg az utolsó hörgő üvöltő öntudatlan pillanatokban tisztul meg a bűneitől, na nem mert a papok így meg úgy, csak esetleg akkor vallja be magának, akár nem is tudatosan, csak felvillanó képekben az életében elkövetett hibáit? Mi van ha a személyisége függetlenül attól, hogy van e a halál után bármi is, vagy nincs, csak így válik teljessé? Azt hiszem, ha valaki ennyire ragaszkodik az élethez, hogy ilyen és ennyi szenvedéssel hagyja itt, akkor annak még dolga van, elsősorban önmagával, mielőtt rá mer lépni az ismeretlenbe vezető útra.
Én nem merném beadni azt az injekciót, ahogy a regénybeli fiatalabb fiú sem merné.
Mert ha sarkosítunk, akkor  - és ezt most a Wikipédiából másolom ide :

Az eutanázia hívei az élet utilitarista szemléletéből indulnak ki, nevezetesen: kisebb értéket tulajdonítanak az életnek, amikor annak hasznossága csökken, vagy egyenesen a végéhez közeledik.

Viszont a passzív eutanáziának mindenképp híve vagyok. (Ez Magyarországon is legális, az orvosi kezelésről való lemondást jelenti, tehát valójában a haldoklás lerövidítését, abban az esetben, ha biztosan menthetetlen az illető.)

Még valami eszembe jutott. Gunthard Weber "Kétféle boldogság" című, Bert Hellinger rendszer-pszichoterápiája könyvben van egy rész, idemásolom. Ismerős lesz mindenkinek, de mégis más a perspektíva:

"Egy férfi azt álmodta éjszaka, hogy Isten hangját hallotta, aki azt mondta neki: "Állj fel, fogd a fiadat, egyetlen fiadat, vezesd fel arra a hegyre, amelyet mutatok neked és mutasd be ott nekem áldozatként."
Reggel felkelt a férfi, ránézett a  fiára, a feleségére, Istenre, Fogta a gyereket, felvitte a hegyre, kést vett elő, meg akarta ölni. De akkor hallott egy másik hangot és egy bárányt vágott le.

Hogyan néz a fiú az apjára?
Hogyan az apa a fiára?
Hogyan a feleség a férjére?
Hogyan a férfi a feleségére?
Hogyan néznek Istenre?
És hogyan néz Isten - ha létezik - rájuk?

Egy másik férfi is álmodott éjszaka, azt álmodta, hogy Isten hangját hallotta, aki azt mondta neki: "Állj fel, fogd a fiadat, egyetlen fiadat, vezesd fel arra a hegyre, amelyet mutatok neked és mutasd be ott nekem áldozatként."
Reggel felkelt a férfi, ránézett a  fiára, a feleségére, Istenre. Válaszát Isten arcába vágta: nem teszem meg!


Hogyan néz a fiú az apjára?
Hogyan az apa a fiára?
Hogyan a feleség a férjére?
Hogyan a férfi a feleségére?
Hogyan néznek Istenre?
És hogyan néz Isten - ha létezik - rájuk?"

Tehát hogyan néz a regénybeli Apa Antoine-ra a halálon túl? És hogyan néz Antoine az Apára? Istenről ne is beszéljünk.
És mégis akarok én szenvedni majd??
Hú de nehéz.

Sétálnék. Békében. De jönnek a nénik.

Kúúrvára utálom amikor gyereket sétáltatok és megjelenik egy néni a sarkon. Már előre tudom, hogy amint odaér, jön sopánka: "Jaaaj, belelépett a a pocsolyába nem baj? Tiszta víz lesz!!" De a ku.. va élet, baj. De ha rászólok, hogy kifele kölök, akkor számolnom kell a következőkkel: a,) lelkibeszéd, hogy vizes leszel, megfázol, további tíz perc pocsolyázás és szájtépés után jó esetben továbbmenetel, , vagy b,) hónom alá kapom a kölköt és uccu neki tovább: következmény: ordít mint a fába szorult féreg, én cipelek, lihegek, tíz perc után lerogyunk. Tehát el akarom dönteni, hogy hagyom a gyereket locspocsolni, vagy nem. Mert az enyém a kölök, enyém a következmény, én szívok (vagy örülök). Le lehet kopni. Ennél jobban csak azt utálom, ha a b,) verziót választom és épp ordít a gyerek, akkor jön a néni és: "Jaaj, nem szép dolog hisztizni, tudod?" Uramatyám: takarodj, nem kértem nevelési tanácsot, biztos van unokád, gyereked, terelgessed azt." Nem, persze nem vagyok ennyire antiszociális (még höhöhö). Egyenlőre komment nélkül hallgatom a nénit. Aki megdöbbenve néz, hogy nem reagálok. Nagyon kérem, hagyjanak békén, én gyerekem, nekem hisztizik. pont. Azt sem tolerálom, ha jön a néni: hogy: "Jaaj de édes!" Igen, néha édes, néha meg nem. Gyönyörű, nekem, másnak biztos átlagos. És jelzem én fiam, nem egy bazsalygós típus. Ezzel rendre megsérti a nénit. És nekem hivatalosan mosolyognom kellene, meg elbeszélgetni. Nem mosolygok, nem beszélgetek, csak akivel akarok (lásd barátnők, pasi, stb.)

Kibújik a medve... és mi is az a nő??

...mert már talán vége a télnek, megmoccantja rettenthetetlen testét,megremegteti ordas bundáját, kipislant, esetleg csak a fél szemével, és hirtelen nem is tudja hol a határ az álmai meg a valóság között, olyan sokat aludt. Na én is így vagyok most ezzel, tele volt, van a fejem mindennel, ami az utóbbi hetekben (na nem történt, ahhoz a GYES-es élet kevés), de legalább forgott bennem, mindenféle témákkal kapcsolatban. Úgyhogy lassan eljött a körmölés ideje.
Mostanában sokat olvastam nő és férfi viszonyáról mintha az égiek is küldték volna az ilyen cikkeket, állandóan belefutottam. Mindenféle emancipációról, meg Müller Péterről, meg cicás-bújásról, meg ezocuccokról szóló gondalatébresztőcskékbe. Úgyhogy lássuk, mi van az én saját tárházamban erről.
Ki kell jelentsem, én imádok nő lenni. Nem, senki ne gondolja, hogy nem jártam meg a poklok poklát, én is voltam megcsalva, elhagyva, kihasználva, és mégis! Nőnek lenni nekem hatalom. Valami olyan belső erő és titok forrása, ami mélyebbre mutat a férfiak fegyvertáránál. Ha magamba nézek, érzem Éva anyánk kíváncsi, lázadó, minden újat felfedezni akaró, incselkedő természetét. Merem állítani, hogy több közünk van egynémely mély és talán nem is tisztán jó erőhöz, mint a férfiaknak és azt is kijelenthetem, hogy ha ezzel élünk és nem visszaélünk, annak a másik nem részéről tiszteletteljes a fogadtatása. (Most eszembe jut egy klassz könyv: Mika Waltari-tól a Turms a hallhatatlan. Én ha úgy érzem, hogy cserben hagy a női mivoltam, elveszőben a varázserőm, eltűnőben a Hold-i énem, akkor lekapom a polcról és hirtelen én vagyok Arszinoé. Percek alatt átlényegülök.) Mert valljuk be, sok mindent elérhetünk egy-egy jó pillanatban időzített mosollyal, vagy egy formás vádli alatt koppanó tűsarokkal. Persze, persze most biztos sokan azt gondolják, milyen alantas dolog mellbedobással győzni akár a magánéletben, akár a munkában, de el kell ismerni ez a hatalom a nőké! Hát használjuk! Szerintem nagyszerű, hogy kivívtuk  magunknak a (majdnem teljes) egyenlőséget a társadalmi életben és arra, hogy mindemellett meg kell tartanunk az ősfeladatainkat is (anyaság, a bizonyára gyűjtögető életmódból visszamaradt napi cekker hazahordás, főzés, takarítás) csak büszkék lehetünk. Nem mondom, hogy én néha nem csapnám földhöz a konyharuhát, hogy akar a fene kereső nő lenni, meg reggel 7-kor tűsarkúban betipegni az oviba, lelkifurdalással leadni a kölköt,  majd bájos, pihent arckifejezést öltve teljes gőzzel dolgozni valahol, de azt tapasztaltam, hogy engem otthon akkor szerettek az éppen aktuális pasik, férjek, barátok, ha ezt letettem az asztalra. És én is úgy éreztem jól magam a bőrömben, hogy tudtam, hogy ha akarom a magam ura vagyok. Ja, hogy micsoda mocsokság, hogy nem alapvető jogunk a szeretet?? Ne felejtsük el, hogy párszáz éve még lehetőségünk sem volt bizonyítani, hogy rátermettek vagyunk és a női emancipáció kérdése még bőven nincs lezárva, kérdés mi lesz mondjuk kétszáz év múlva. Az biztos, hogy még nem járunk a végén. Ne felejtse senki, én mindig szubjektíve írok. De ha már így van, akkor simogassuk meg magunkat, hogy sikerült (ha sikerült)! Elárulom, hogy én naponta mantrázok. (Én így hívom.) Miközben takarítok, mosok, főzök, akkor mondogatom magamban: Húú, kisanyám ma is mi mindent meg nem tettél! De szuper erős csájé vagy! Egyébként amiben én még hatalmas női erőt látok, az összetartás lehetősége. Ez hatalom szerintem. Eldönteni egy egy krízishelyzetben, hogy én ezt a családot most összefogom, vagy nekem nem ér annyit. Én nem szeretem azt a kifejezést, hogy lenyelem az engem ért sértést, sokkal inkább úgy fogalmaznék, hogy így döntöttem (ha így döntök), hogy így, vagy úgy fogadom el a másikat és megértem az indítékait. És ezzel máris vállaltam a felelősséget és kiiktattam a másra történő ujjal mutogatást.
De azt hiszem a lényeg az, hogy mindegy hány esküvő, szertartás, gyerek, meg ház, meg mindenféle külső kötelem (igen, a gyerek is az), fontos hogy az ember lánya belül független maradjon és ezzel ne visszaéljen, hanem mint már mondtam, csak éljen. Elsősorban a maga, és ha úgy dönt, akkor a kapcsolat javára.

Úgyhogy NŐ vagyok, szeretek az lenni:
Tehát:
alkotok, varázsolok, simogatok, szeretek, cirógatok, szépítkezem, bujálkodom, kacarászom, élvezkedem.
és
dohogok, kétségbeesem, sopánkodom, elfáradok, kimerülök, mosok, főzök, takarítok, pelenkázok, leckét kérdezek, szülőire járok
aztán
összekapom magam, mantrázok, helyrehozok, változtatok, körmöt festek, magamba nézek, elismerek, elfogadok

mindezt belső bugyraim erejéből.

Tökhülyevagyok.. vagy mégsem??!!

Trotilla 18 éves, öreg kék Ford. Éppen nincs indexe a drágámnak. Reumás biztos, vagy valami ilyesmi. Úgyhogy ésszel előzgetek, váltok sávot, sorolok át. Jó előre, hogy biztos ne bombázódjanak bele a hátsómba. (Persze persze nekem is volt szép kicsi piros nőcis újdonságos csilivili kisautóm, de a sváci frank az egekbe, autó meg a levesbe. Érti?? Maradt a Trotyi, amit különben nagyon megszerettem, és már csak nagy, fiús, kombi autót veszek, ha lesz pénzem, amibe a jövő hét is belefér.) Tehát furikázok haza, szépen sávot váltok, szól az zene, süt a nap, mi kell még? Mikor is.. Héé. Ez honnan került ide?? Cammog a marhanagy markoló előttem, rajta  a 25-ös matrica, na nem is megy többel. Kisorolni, előzni?? Tuti felkennek a szalagkorlátra. Na akkor bambuljunk. Kezemben a nemlétező cigi, már szívom is a semmit, a rádióban Michael Jackson Bad-je, kislány koromban nagy kedvencem volt, úgyhogy kívülről fújom. Tehát cigizem a semmit, ordítom a Badet, bambulom a (különben nagyon érdekes, látványos és különleges hangulatú) elhagyatott Vidámparkot és perceken át cammogok 20-szal. Nagyon jó! Tetszik! már akkor sem sorolnék ki ha lehetne, hova siet ez a sok ember?? Hééé! Nézelődjetek kicsit!

Lassulok

Mint már említettem, könyvmoly vagyok, és vannak 120x olvasott bejáratott könyveim, depresszió ellen, életuntság ellen, "kifacsartcitrom vagyok" állapotra, stb. Hovatovább eléggé pörgős egyed is lennék, azt a mondatot, hogy "Rita megint hová rohansz?", naponta hallom, fel sem veszem. DE! Néha túlpörgök, ilyenkor szeretek lelassulni. Na erre is van könyvem, Perik Adrien Az asszony és a háza címmel, valamint szintén ettől a szerzőtől a Másik kert című mű. Ezeknek van is olyan fejezete, hogy lassítók (lassító pl. a kandiscukorral ivott tea, mert ugyebár először kiválasztod a fincsi teát amit éppen kívánsz, aztán meg a megfelelő méretű, formájú, színű kandiscukrot és mire az elolvad a teában be is lassulsz, tényleg).
Na ma lassulnék. Imádom ezeket a könyveket, szerintem kötelező olvasmány arra vonatkozólag, hogy hogy kell élni. Pazarul telített kreativitással, ötletgazdag, olyan súlyos és öblös a világa, mint egy antik francia fotelé.
Tehát lassulok. Ülök a kanapén, semmit sem csinálok. Nem izgatom magam, hogy a kicsi rázza mint az ördög az üdítősüveget, a narancslé spriccel szanaszét, persze beletapicskol, a zoknija csurom víz. Nem számít, őt nem izgatja, akkor minek aggódjam halálra magam, hogy "jaajmegfázikakölyök"!. ÁÁ.. Megvan! Pavlova tortát sütök! Na de drágám az ünnepi, drága finomság, nem a szarhegy közepibe való! Nem érdekel! Gyerünk! És megcsinálom! Isteni, hófehér, rajta a sok hab, meg a málna ahogy csurog le róla annyi van a tetején. Én ha meglátom, úgy nézek rá, mint ahogy a kankutyák szoktak Lizi kutyánkra mikor tüzel. Olyan "felfallakimádlaklégyazenyém" pillantással. Kész! Szuper!
Lassan megjön Középsőkém is. A narancstócsa maradt, az időközben megszáradt nedves zokni is. Békésen nézegetem, hogy az asztal alatt akkora a morzsahegy, hogy egy termeszvárnyi hangya jóllakna belőle. Már az sem zavar, hogy a Lányok (ezek a macskák minálunk) a mosdóban héderelnek. Hogy miért pont ott jó nekik?? (Azt minden macskás tudja, hogy a cipősdoboz az macskapalota. Nem számít mekkora, az összes macska tuti belepréseli magát. Ami nálunk még sztenderd favorit macskahely, az a ruhásszekrény mélye, a szennyesláda és a csap.) Szóval a tortamaradékok felett kitalálom, hogy ültetünk. Én, a Középső és a Kicsi. Mert a Nagy az nem sűllyed idáig, hogy a szarhegy tetején mocskos munkát végezzen, Fúúj. Úgyhogy szépen kipalántáltunk  egy csomó paradicsomot, meg babot, meg dísztököt, meg cukkinit. Ja, nálunk a konyhakert a konyhapult félreeső szakaszán van.. Csorog le a sáros földpatak a fehér konyhabútoron, és mi hárman boldogan ásunk...

Hitélet

Amióta kinyitottam a bloggervilág kapuját, olyan kis gyöngyszemekre bukkantam, mint pl. a barokeszter.hu, vagy a tempty.hu, vagy a vidékiélet.hu. Folyamatosan töltődöm, inspirálódom, ötletelek, fortyogok, dézsányi kincsekkel lettem tele. Most pl. a pápa lemondásáról olvastam egy bejegyzést, majd ennek hatására kezdtem el gondolkodni, hogy miben is hiszek én?? Egyáltalán van nekem vallásom? Katolikus vagyok, mint a családom? Vagy evangélikus amivé én keresztelkedtem hajdani esküvőm előtt valamivel? (Amiből aztán egy jó kis válás lett, templomi esküvő ide vagy oda, cöccöcöcöccö..) Vagy netán buddhista? Esetleg a Titok című, szerintem már mindenki által ismert mű alapján hiszek ám én az Univerzumban tündérlélek? Sorolhatnám a többi vallást is, az iszlámot, a zsidót, vagy akár a scientológiai egyház tanait is, de sajnos nem vagyok annyira művelt és történeti tudásanyagom sincs olyan mélységgel, hogy erről érdemben írkálhatnék. (Ide kívánkozik egy megjegyzés: sok évvel ezelőtt annyiszor futottam bele a scientológiai egyház itt is ott is jelen lévő háttérmunkásságába, hogy kíváncsiságból beütöttem a Wikipedia-ba.  Tanulságos az ott közzé tett anyag, és el kell áruljam, (itt kérek elnézést minden egyháztagtól, tiszteletben tartva saját hitét) én szétröhögtem magam Xenu, a galaktika ura névre hallgató mitológiainak nevezett történetükön)

Úgyhogy nézzük csak saját lelkemet. Szögezzük le, hogy fentiek értelmében szívből fakadó vallásom nincsen (bár nyilván európai lévén a keresztény elemek hatnak rám leginkább), de hitem annál inkább. Rengeteg hézaggal és vakfolttal tarkított hit, de azért van néhány sarokpontja. Lássuk:

Hiszek Istenben (én így nevezem, nekem ez esik jól). Két elég racionális alapokból:
1. Szerintem a nagy ősbumm, és Darwin elmélete nem ellentétes a Teremtés történetével, hiszen mennyi a valószínűsége, hogy a részecskék épp úgy rendeződjenek össze, hogy abból valami új és plusz is szülessen, amit úgy hívnak Élet??
2. Az anyag nem vész el csak átalakul, ezt Einstein óta jól tudjuk, akkor ha meghalunk, kérdem én hová tűnik pl. a fantáziánk teremtő ereje? A többiről nem is beszélve.

És hogy hogyan hiszek?
Azt hiszem a tolerancia az alap nálam, tisztelem a hitedet úgy ahogy van, és kérlek tiszteld Te is az enyémet.

Hogy van -e halál utáni lét? Számomra a halál csak egy kapu. Meg vagyok győződve róla, hogy rettenetesen csökevényes képességekkel rendelkezünk a számtalan dimenzió érzékelésére. Valami olyasmi lehet odaát, amit itt és most képtelenek vagyunk befogadni.

Lélekvándorlás? Talán igen, talán nem, könyörgöm merjük kimondani ha valamiről nincs véleményünk! Az csak felemel, hiszen belátod hogy a tudás mérhetetlen tárháza mekkora és bizony porszemek vagyunk.

A Titok. Hát nem. Kérem szépen ez szerintem csak ötven százalékban igaz. Valóban van a gondolatainknak, szavainknak teremtő ereje, vigyázzunk ezzel és bizony éljünk vele, úgyhogy csak pozitívan, csak előre, csak szeretettel és megértéssel, de van Sorsunk is. És mindent nem lehet sajnos, ennek elfogadásából épülünk.

Ja és még valami. Hiszek a tapasztalatban és kifejezetten nem bírom, ha valaki elméleti alapokkal felfegyverkezve mond véleményt, nem beszélve az ítélkezésről,mert azt semmiképp nem állhatom. Szóval, majd ha csinálod, megélted, stb, akkor oszd az észt, szerintem. (Rám is vonatkozik persze.)

És hogy  mi  a véleményem ezen iromány gondolatcsíráját kiváltó történéssel, a pápa lemondásával kapcsolatban? Szerintem nagyon ideje lenne már szembenéznie a katolikus egyháznak egynémely dologgal (abortusz témája, (Hmm. Jó kis téma.) homoszexualitás témája és valami emberibb hozzáállást tanúsítani. Ha a pápa a saját belső hite és az egyház magatartásának ellentétei miatt mondott le, abszolút becsülendő. Mert az igazi okot csak Ő tudja ott bent, mélyen. Nagyon izgalmas lenne egy fiatalabb pápát látni a Vatikánban, egész friss szemléletváltást eredményez(het)ne.

Fentiek alapján a szabadságban hiszek. De jó!

Meló? Hivatás?

Lassan megint ott vagyok, hogy munkát kell keresnem, lévén lejár a GYES kiszabott ideje. Most először félek. Na nem, nem attól amitől hangos ma Magyarország (a munkanélküliségre gondolok), nem kis probléma az sem,de én valami egész mástól félek. Eddig nagyjából külkeres voltam több helyen, bankban dolgoztam, jól utáltam valamennyit, de hát pénz beszél, kutya ugat, nap végére meló elvégezve, napközben meg valami álomvilágfélében való ábrándozás határozott meg, mert kb. utálok egyhelyben ülni és értelmetlen kimutatásokat készíteni, monotonon, papírhalmokat gyártani. Az elmúlt pár évben valami olyan erővel robbant ki belőlem Szabó Rita, hogy per pillanat fogalmam sincs hogyan fogom reggelente felhúzni a tűsarkút, felkapni a kiskosztümöt és decens kis parfümillatot árasztva magam körül belibbenni az elegáns üvegajtón, tarsolyomban a legfrissebb közéleti hírekkel és természetesen a "nagyonboldog" vagyok mosoly mellé járó jópofa kis megjegyzésekkel. Vagy hülyébbnél hülyébb motivációs leveleket összehazudni. Félreértés ne essen, nem a munka büdös, sőt kifejezetten pörgős típus vagyok, amolyan jövő menő intézkedő, két telefon csörög egyszerre fazon, és bár imádom a kölkeimet, abszolút nem vagyok az a mindeneim a gyerekeim, nagybetűs ANYA sem. Egyszerűen pokol őszinte lettem leginkább magammal szemben és még a pénz sem motivál annyira, hogy hazudozzak. Úgyhogy valami új következik. De én sem tudom mi. Tiszta science fiction.

Úgy ni!! Dolgozik a kétéves

Nini kártyapakli! Dobjuk csak le a galériáról! Únni! Hűha! Egy tál pattogatott kukorica! Pacskoljunk csak bele! Mindenhova jusson ám! Szőnyegre, kanapéra, billentyűzet közé! Únni! Jé pocsolya! Zsupsz bele. Na várj ez így nem jó, a sapkám még nem sáros. Még egyszer! Únni! Azta! Filctoll! Tütükét a falra jó sokat! Meg a konyhabútorra! És a tesó füzete se maradjon ki! Únni!
Úgyhogy ha valaki manapság halálra akar rémíteni elég annyit mondania: Úgy ni! Biztos megáll a szívem.

Évanő

Hé Évanő ott a kút mélyén! Kifele! ... Hiába hallgatsz, tudom  hogy ott vagy, ismerlek jó! Mit jól! Túl jól! Pontosan emlékszem az allűrjeidre, te mohó kis életélvező! Nagy játékos vagy! Na gyerünk! "NEM!" Neem? Na már miért nem?? "Mert én nem szeretem a fazékkavarást, meg a kakispelust! Én a pazarluxust szeretem, meg az ötcsillagos kényeztetést!" Luxuust??!! Kényeztetést??!! Majd adok én neked olyan kényeztetést! Kijössz te még onnan, csak várj. Hol a fehérneműs fiókom! Nini csipkés combfix az aranyidőkből! Miniszoknya! Feljön még? Háát.. nem mondom.. (Faros lett a menyecske... höhhöhöhhö). Csöcsösbögyös pirospóló, rúzsocska, bizsucska, tűsarok. Na megvan. És kopog is Évanő a húsosfazékhoz, almozza a kölköt piroskörömlakkal. "Anya!! Te mész valahova???" " Én?? Neem." "Akkor??!! Mi ez a cucc??" " Ma ehhez van kedvem. Valami nem tetszik?? ... Na azért!"
Na látod Évanő! Nem megmondtam? Nem képzelted, hogy csak úgy leléphetsz a színről??

Twillight Saga

Sokat töprengtem ezen a könyvön, illetve könyvsorozaton. Tudni kell, hogy én imádok olvasni, gyerekkorom óta, fizikai szenvedést okoz, ha épp nincs egy jó könyvem, és Apámnak hála aki tömött jobbnál jobb könyvekkel, pillanatok alatt mérem fel, hogy ponyva -e vagy sem, van e tartalom valósan vagy sem, szinte fáj, ha hígak a mondatok és ordítanék, ha nem érzem a stílust.
Tehát a Twillight Saga.
A fiam megvetette a boltban, így elolvastam. Azt kell mondjam, hogy a szövegezés rettentő egyszerű, a szókincs botrányosan gyér és mégis. Tetszett a könyv. De miért könyörgöm?? Miért tetszett Rita? Hol van ez a Harry Potter, vagy a Mary Poppins irodalmi stílusához mérve? Mivel utóbb a filmeket is láttam, először elintéztem azzal a vérmes kis kuncogással, hogy hát Rita a 39 éve ellenére szerelmes lett Robert Pattinson elképesztően gyönyörű pofikájába, majd megvettem a DVD-ket, mert valami szenzációsat alkotott a fotós (nem tudom ezt a filmszakmában hogy hívják), de a filmek színvilága egyszerűen gyönyörű, mindent egy zöld üvegen keresztül látsz, gyönyörű álommá olvad össze a türkiz, a világoskék, a fűzöld, a lila és az óarany.
De rájöttem nem ez a titok. A kutya mélyebbre van elásva.
Aztán megtaláltam. Hosszú idő óta először születik olyan szerelmeskönyv, ahol  a leány szüzességét a férje veszi el, bizony az esküvő után, sírig tartó (és meg is valósuló) szerelem ígérete után, megküzd érte, oltalmazza, védi, csak ő kell neki és senki más, bármilyen hibával rendelkezik is a lányzó. Ugyanakkor ez a lányzó bizony meri vállalni a saját véleményét, szeretetét egy másik fiú iránt, nem fél az asztalra pakolni saját érzéseit sem. Ebben nagyon mai. Ez így, egy normál szerelmi történetben, ha ezt nem vámpírok és vérfarkasok játszanák, eladhatatlan lenne. Hányingert keltően giccses, életszerűtlen, nevetséges, undorítóan szirupos. Mert az élet nem ilyen, ezt jól tudjuk. De annyira, de annyira összefoglalta minden kislány, nagylány, meglett anya és nagymama belső titkolt vágyát, hogy igen, engem ennyire és így szeressenek, hogy szerintem itt a siker titka.

Komolyra fordítva a szót, vagyis a mai tizenévesek

Bár minek, az unalmas és komolyra fordul az magától is általában, a dög. Na de tényleg.
Tehát itt és most beleordítom a világba, hogy úúútálom a "bezzeg az én időmben" sztorikat, a "jaaj nekünk még nem volt laptopunk, anyjukat csicskának hívják, azt sem tudják mi az hogy személyes beszélgetés, nincs szókincsük, stb." féle rendre megjelenő, a mai tizenéveseket lehúzó dumákat. Nekem van, kettő, jelentem  a legnagyobb tizennégy, a középső tizenkettő, és tényleg hazarohannak, számítógép bekapcs és együtt lövöldöznek online, miközben skype-on konzultálják meg, hogy ki hol van a virtuális térben éppen. Az okostelefonra olyan sebességgel töltenek le mindenféle alkalmazásokat, hogy én azt már nem bírom követni, és ha itthon lerohad valami elektronikus kütyü, hát ők, csak egy "jaaj Anya még ezt sem tudod" pillantással seceperc alatt helyrehozzák. Igen, tényleg nem a parkban lógnak mint mi, nem a játszin lógázzák a lábukat a hintában, ahogy 20 éve tette a nagyonmenő banda a kispesti grundon, DE!!!!! Jelentem hiteles forrásból, a lelki értékítéletük egy szeizmográf érzékenységével vetekszik, megdöbbentően tiszta, sőőt, azt hiszem hogy allűrmentesebb mint 20 éve volt. Igen, nem elég ha egy csaj szép (merthogy az enyéim fiúk, így ebből a szemszögből írok, jelentem), legyen vagány, okos, és ami fő, (főbb, mint mindenféle hosszú hajzuhatag és tűsarok) ne játssza meg magát, ne nyafogjon és lehessen vele jókat dumálni. Ez tetszik!! Na nem fényezni akarom őket, nekünk is megvannak a magunk kőkemény csatái a "na most azonnal kapcsold ki  a gépet, tűnés tanulni és már megint mekkora kupleráj van a szobádban címmel", de könyörgöm hagyjuk már azt hogy ez a generáció mennyire életidegen, elkényeztetett életet él! Ők valami totálisan új úton járnak, mint ahogy mi is azon jártunk anyáinkhoz mérve és aki nem látja ezt be az egyszerűen retteg a változástól, az újtól. Márpedig szerintem addig vagyunk fiatalok, amíg - legalább valamelyest - tudunk úszni az áramlatokkal. Egyébként olvastam  Nők Lapjában egy k.. jót, egy szociológus csajtól: "Ez a generáció már nem várja el a partnerétől, hogy rózsaszín álmait teljesítse, nem önti le cukormázzal a mondandóját. Rettentő puritánul kommunikál, mégis a szakítások sokkal emberibbek lettek." Hát valahogy így, szerintem is.

Macskák

Na takarodj kifele, büdös rib..c, nem átallsz megharapni, tünés, alo mars, kifele. Ahogy csapódik a teraszajtó, még elkapom a gyilkos pillantást és mintha egy éles fújás is járna mellé. Okéoké értem én, dögöljek meg. Ebben a pillanatban a kicsi elnyúlik a puha szőnyegen, épp oda ahol a koratavaszi napfény besüt, kéjesen a másik oldalára fordul, ásít egy bajuszremegtetőt és esküszöm vigyorog. Biztos tudatában annak, hogy a Vénasszony kintről figyeli. Ilyen álnok, sumák bandát nem hordott még a föld a hátán. Mert az biztos, hogy ha hátatfordítok, akkor valamelyik felugrik a konyhapultra potyázni, de csak a tompa puffanásról tudom, hogy ott járt, mert mikor odanézek, már nincs fenn, ááá. Lakásom egyetlen picike részének, ami még megmaradt nekem, a hálószobámnak, ahová még a kölkeimet sem engedem be, ahogy csak résnyire nyílik az ajtaja, valamelyik biztos, hogy laposkúszásban bevágtat a franciaágy alá, jó mélyre, hogy a partfisnyéllel se lehessen kitessékelni.
Valaki azt mondta nekem, hogy, idézem: "Te hogy szereted a macskákat! Mindig van néhány nálad!" "Aha", válaszoltam. Mégsem mondhattam, hogy a rosseb szereti őket, ők szeretnek engem, mert esküszöm nem viccelek, mindig megtalál egy, aki persze icipici, reszket a farka, csupacsipaféregbolha, és csak a tábla nem lóg a nyakán, hogy vigyél haza, mert ha te nem, akkor én bizony ittpusztulok. Hát ennyit a macskáimról.
PS: Na jó szeretem őket. Kicsit. A Vénasszonyt a legjobban, mert annyira útálatos, hogy azt úgysem hinné el senki, és már 10 éve nyomja mellettem.

Álmodom

Ivy, legyen kedves becsukni a spalettákat, holnap minimum 11-ig aludni szeretnék. Így, jó lesz. Ja és reggelire fahéjjal szólt forró csokoládét kérek, egy banánsplit-tel, igen, igen, ne nézzen úgy, pontosan így, ide az ágyamba. Hogy a damaszt ágyneműből nem lehet kimosni a csokoládét?? Hát kit érdekel, én gondom?? Még valamit: szóljon kérem Mr. Twelvetrees-nek, hogy jöjjön be. Köszönöm. James? Szóljon a masszőrnek, hogy csak délre jöjjön és legyen kedves megtankolni a a hármas számú Porschét.  És kérem tömje tele a pénztárcámat készpénzzel. Hogy úrinő nem fizet koszos bankókkal? Azzal maga ne törődjön. Többet, többet, dehogynem, belefér. Úgy ni, nem baj ha púpos. És most elmehet, hallgattassa el a papagájt odafönt..

Farsangolunk

Anya, én zsiráf leszek. Így, kijelentő módban. Szóval Anya, oldd meg, ez pontosan ezt jelenti. Zsiráf. Hát miért nem macska?? Vagy nyúl?? Jó hogy nem rövidcsőrű hangyászsün. Na jó, irány a padlás. Egy órás turkálás a rumli közepén, majd diadalittasan kiemelek egy kopott, sárga pokrócot, ez épp jó lesz! Szarvat és fület is kreálok kartonból, meg hosszú, bojtos farkat, egész helyes. Este 8-ra kész és a gyermek is elégedett, jöhet a holnapi farsang. És a foltjai, Anya? A mijei?? Hogy még pöttyös is a nyomorult? Este 11-re, a 27. folt után elátkozom az egész zsiráfnemzetséget. Csak egynek bocsájtok meg, amelyik reggel 7-kor egy elégedett sóhajtás kíséretében rámvigyorog. Egész intelligens példány lehet, szemüveget visel az orrán.

Síelünk

Na ez az amit imádok, reszketek érte, nem lehet lecibálni a hegyről, sírok ha nem mehetek. Nem érdekel hány éves vagyok akkor is. Na bemegyünk a nagyjaimmal a hütte helyett a melegedőbe, lévén Kishazánkban vagyunk, kicsi, olcsó, GYES-es síelésen (na igen pár éve ezt én is lefi.ztam, de sz..r!! De nem! Nagyon klassz helyek vannak ám, ajánlom sorstársaim figyelmébe.). Tehát a melegedő... Ott ül egy pár korombeli szép kis nőci, mindnek szépen fésült a haja, eszegetik a sült krumplit, szép, lakkos a körme, tip-top a felszerelése. Hűha.. Gyorsan lekapom a sapkám: "Hé fiúk (a gyerkőim) nem kenődött el a festékem? És a hajam nem túl borzas?" Jönnek ám az őszinte válaszok, melyeket megerősít a büféablak visszatükröződő fénye: "Háát Anya, tiszta víz az arcod és a szemöldököd meg az orrod tök havas. Itt a sapóm töröld le. És igazítsd meg a hajad is!" Elönt a szokásos szégyenérzet, már megint nem vagyok a topon. Aztán kibuggyan belőlem a nevetés. Eh nem érdekel! Igen, én annyira imádom a hegyet, hogy nem pazarlom arra a drága időmet, hogy lemenjek a kocsimba a lent felejtett síszemüvegemért és különben is kifejezetten imádom, ahogy megcsipkedi az arcom a hófúvás és nem érdekel, hogy 10 éves a sígatyám, mert inkább még két napra eljövök egy újnak az árából. Már imádom is hogy ennyire imádok élni.

Kölykök beszélgetnek

Hallom ám a középsőmet (12 éves) a kisszobából, szigorúan minden humortól mentesen: "Látod Benike (2 éves) ez itt a cica háta. Ez meg a szeme és bajsza. Lába is van neki! Látod?? Ez meg itt a farka. Neked is van farkad, csak máshol." Mindezt a "Who let the dogs out?" című, jellem- és ízlésformáló rapzene kíséri, a kicsim becsületes vokálozása mellett a refrénnél: "U-UU-U-UU"

A nyelvem

Nem én vagyok a hibás érted?? A nyelvem. Csakis Ő tehet a plusz 5 kilóról. Nna. Bent lakik a számban ez a kacér kis bestia, ádázul megringatja magát, ha valami íncsiklandó illat száll felé. Megrezegteti magát, vár egy hatásvadász pillanatig, és lecsap. És már magáévá is teszi a frissen sült melegszendvics ropogós héját, az olvadó sajtfolyammal együtt, becsókolja az isteni sült lilahagymát.. ÁÁÁ... Vagy a sarki hentesnél kapható füstölt, langymeleg kis sonkadarabot, rajta azzal a meg nem nevezhető kis páraréteggel, amitől olyan friss, puha rózsaszín lesz. És már kacsint is a cirkuszos néni a pult mögött (sárga haj, piros rúzs, általános tegeződés, lepattogzott körömlakk és valami meg nem nevezhető általános életigenlés: egyébként bírom), hogy biztosan tudjam, más is tudomást szerzett hétköznapi kis élvhajhászásaimról. És akkor már jöhet is a  kis belga szelet a kibuggyanó, sűrű meleg csokikával...

Viszonyom a cigivel
De! Rágyújtok! Cigizem! Nem érted?? Akkor is! De édes, hát büdös, a hajad, a körmöd a szád, a ruhád! Nem érdekel, hagyjál békén! Drágám, nem trendi! Egyszerűen proli! Hogy mutatsz majd korunk illatos, párductestű, filigrán ikonjai körében? Hagyjál jó? Cigizem és kész. Ilyenkor én én vagyok és megáll a világ, látom a párát ahogy ráül a városra, hallom a forgalom zaját és eltűnődöm mit érezhet a fa tetején lakó legfelső levélke a magasban.. de Nyuszi, kamasz gyerekeid vannak, ne bagózz, ők is azt teszik majd! Ehh kell a cigi és kész!

Na jó, leteszem.
Két napja egy szálat sem szívtam. Megkönnyebbülök, kreatívvá váltam, megtisztulok.. Alkotok, egészséges vagyok, tiszta Rubint Réka, csini-bini, illatos. Mindenki irigyelhet!
Na akkor ünnepeljünk! Ide nekem a kocsonyástálat! Meg egy szál cigit! De szép is az élet!

Futok.  ÁÁÁ.. Dehogy! Nem azért, hogy a kis röcögő hájacskák (B.J.) leugorjanak, velük (három gyerek után masszívan 5 kg) már megbékéltem, kicsi édeseim, persze, csak csimpaszkdjatok a combomba, kapaszkodjatok jó szorosan, le ne ugorjatok!
De futni jó! Éééés, dimenziót váltok!! A fülembe koncertezik Gossip, Pink, a Black Eyed Pees, itt és most csak neked, csak most Rita!
Vagyunk így egy páran, tele futóbolonddal a környék. Vannak a kis feszes seggű húszéves csajok, úúú de szexi feketecica szerkóban, "én most futok" mosollyal, majd a szintén húszéves Adoniszok jönnek: Piha! Gyere babám közelebb, hadd nézem csak a formás kis vádlidat, ez a tiszta szerelem ám!
Aztán itt vannak a harmincas igazi díva vagyok nőcik: na nekem aztán már mindenből a legjobb jár kacsintással, majd férjeik, persze külön: gyereksírástól menekülő kicsit pocakos pasikák, totál kikészülve a napi hajszától és a pelenkaszagtól. Majd negyvenes háromgyerekes anyukák (Jelen!) , akiket ha nem harcolt le otthon a ninjasereg, akkor a "még én is szexi vagyok, cukicofi feketében, időnként, mint ma is kinyúlt lyukas csájníz nájkiban, bojtossapka tökig behúzva és vigyázat, a pillantásom öl, mint Harry Potter Baziliszkuszáé.. Szuszog, liheg Anyamadár.. UHH De ma is leküzdöttük, enyém a világ!