Olvasom Roger Martin du Gard "A Thibault család" című művét, szeretem, ha egy korszak lélekrajza domborodik elő nekem. Mennyire más érzésvilággal alakíthatta a történelmet egy 1900-ban született ember, viszonyítva pl. egy mai születésűhöz.
A könyvben az egyébként cseppet sem szimpatikusnak ábrázolt Apa mondhatni fejezeteken át haldokol. Durván realisztikus az ábrázolás, (számomra: nem vagyok irodalmár, nem tudom a hivatalos jelzőt) mind testi, mind lelki értelemben, az Apa bizony szenved, hörög, sikolt, jajong, püffedt, beteg, meztelen teste öntudatlan állapotában orvosi kezelés miatt közszemlére tétetik családja, valamint a szolgálók előtt. Retteg, ha hosszú betegségének a végén, haláltusája kezdetén még eszénél van, szembesül önmagával, kevélységével, elhibázott életével. Napokon át tartó, üvöltésekkel kísért agóniája végén idősebb orvos fia, morfiumot ad neki, mellyel tudatosan rövidíti meg szenvedéseit.
Én annyit gondolkodom ezen mióta ezt a rész olvastam. Bátor Antoine a fiú? Az apja helyeselné? Én mit szeretnék magamnak? Persze akar a fene szenvedni, kérem a szenvedést megrövidítő injekciót azonnal. Mondom most a karosszék melegéből. De mit mondana a lélek az utolsó itt töltendő percében? Mi játszódik le benne akkor és ott? Mi van ha azt érzi, hogy milyen fantasztikus volt itt lenni, hogy szereti a fiait, és Uram Krisztus, mi van a halál kapu túloldalán? Vagy a döbbenetet, hogy vége van, sosem lesz már itt a Földön. Esetleg az utolsó hörgő üvöltő öntudatlan pillanatokban tisztul meg a bűneitől, na nem mert a papok így meg úgy, csak esetleg akkor vallja be magának, akár nem is tudatosan, csak felvillanó képekben az életében elkövetett hibáit? Mi van ha a személyisége függetlenül attól, hogy van e a halál után bármi is, vagy nincs, csak így válik teljessé? Azt hiszem, ha valaki ennyire ragaszkodik az élethez, hogy ilyen és ennyi szenvedéssel hagyja itt, akkor annak még dolga van, elsősorban önmagával, mielőtt rá mer lépni az ismeretlenbe vezető útra.
Én nem merném beadni azt az injekciót, ahogy a regénybeli fiatalabb fiú sem merné.
Mert ha sarkosítunk, akkor - és ezt most a Wikipédiából másolom ide :
Az eutanázia hívei az élet utilitarista szemléletéből indulnak ki, nevezetesen: kisebb értéket tulajdonítanak az életnek, amikor annak hasznossága csökken, vagy egyenesen a végéhez közeledik.
Viszont a passzív eutanáziának mindenképp híve vagyok. (Ez Magyarországon is legális, az orvosi kezelésről való lemondást jelenti, tehát valójában a haldoklás lerövidítését, abban az esetben, ha biztosan menthetetlen az illető.)
Még valami eszembe jutott. Gunthard Weber "Kétféle boldogság" című, Bert Hellinger rendszer-pszichoterápiája könyvben van egy rész, idemásolom. Ismerős lesz mindenkinek, de mégis más a perspektíva:
"Egy férfi azt álmodta éjszaka, hogy Isten hangját hallotta, aki azt mondta neki: "Állj fel, fogd a fiadat, egyetlen fiadat, vezesd fel arra a hegyre, amelyet mutatok neked és mutasd be ott nekem áldozatként."
Reggel felkelt a férfi, ránézett a fiára, a feleségére, Istenre, Fogta a gyereket, felvitte a hegyre, kést vett elő, meg akarta ölni. De akkor hallott egy másik hangot és egy bárányt vágott le.
Hogyan néz a fiú az apjára?
Hogyan az apa a fiára?
Hogyan a feleség a férjére?
Hogyan a férfi a feleségére?
Hogyan néznek Istenre?
És hogyan néz Isten - ha létezik - rájuk?
Egy másik férfi is álmodott éjszaka, azt álmodta, hogy Isten hangját hallotta, aki azt mondta neki: "Állj fel, fogd a fiadat, egyetlen fiadat, vezesd fel arra a hegyre, amelyet mutatok neked és mutasd be ott nekem áldozatként."
Reggel felkelt a férfi, ránézett a fiára, a feleségére, Istenre. Válaszát Isten arcába vágta: nem teszem meg!
Hogyan néz a fiú az apjára?
Hogyan az apa a fiára?
Hogyan a feleség a férjére?
Hogyan a férfi a feleségére?
Hogyan néznek Istenre?
És hogyan néz Isten - ha létezik - rájuk?"
Tehát hogyan néz a regénybeli Apa Antoine-ra a halálon túl? És hogyan néz Antoine az Apára? Istenről ne is beszéljünk.
És mégis akarok én szenvedni majd??
Hú de nehéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése