Sétálnék. Békében. De jönnek a nénik.

Kúúrvára utálom amikor gyereket sétáltatok és megjelenik egy néni a sarkon. Már előre tudom, hogy amint odaér, jön sopánka: "Jaaaj, belelépett a a pocsolyába nem baj? Tiszta víz lesz!!" De a ku.. va élet, baj. De ha rászólok, hogy kifele kölök, akkor számolnom kell a következőkkel: a,) lelkibeszéd, hogy vizes leszel, megfázol, további tíz perc pocsolyázás és szájtépés után jó esetben továbbmenetel, , vagy b,) hónom alá kapom a kölköt és uccu neki tovább: következmény: ordít mint a fába szorult féreg, én cipelek, lihegek, tíz perc után lerogyunk. Tehát el akarom dönteni, hogy hagyom a gyereket locspocsolni, vagy nem. Mert az enyém a kölök, enyém a következmény, én szívok (vagy örülök). Le lehet kopni. Ennél jobban csak azt utálom, ha a b,) verziót választom és épp ordít a gyerek, akkor jön a néni és: "Jaaj, nem szép dolog hisztizni, tudod?" Uramatyám: takarodj, nem kértem nevelési tanácsot, biztos van unokád, gyereked, terelgessed azt." Nem, persze nem vagyok ennyire antiszociális (még höhöhö). Egyenlőre komment nélkül hallgatom a nénit. Aki megdöbbenve néz, hogy nem reagálok. Nagyon kérem, hagyjanak békén, én gyerekem, nekem hisztizik. pont. Azt sem tolerálom, ha jön a néni: hogy: "Jaaj de édes!" Igen, néha édes, néha meg nem. Gyönyörű, nekem, másnak biztos átlagos. És jelzem én fiam, nem egy bazsalygós típus. Ezzel rendre megsérti a nénit. És nekem hivatalosan mosolyognom kellene, meg elbeszélgetni. Nem mosolygok, nem beszélgetek, csak akivel akarok (lásd barátnők, pasi, stb.)