Őszintén, spontán. Hirtelen vezérelt megérzések alapján, némi logikai fonalat is követve persze. Még őszintébben? Nem tudom. Még sosem volt 14 éves kamasz fiam, most van először. De még ez is kevés. Már volt kétévesem, kétszer is, de ez egy másik kétéves, más világban (tíz év eltelt), más környezetben, más szülőktől (én is változtam és a papa nem ugyanaz) más egyéniséggel, más háttérrel. Olyan vagyok, mint egy cyber játékban a porondon álló hős/ antihős, akit folyamatosan lőnek, vagy jutalmaznak, a játék épp aktuális szakasza szerint. Én pedig reagálok. Valahogy így: Te jó ég, a Legnagyobbat három napja nem pusziltam meg. Ezt meg kell szeretgetni. A Középsőnek épp magatartásbeli problémái vannak, ezt le kell rendezni a suliban, továbbá elgondolkodni, hogy kap ez a gyerek itthon elég figyelmet, lévén ő a középső, sportol, jól tanul, önműködik abszolút, úgyhogy nem igényel különösebb törődést, de ezek szerint talán mégis. Hé anyukám olvasnak ezek a kölykök? Háát izé nem nagyon. Akkor orvosolni a problémát, mit is vegyünk meg? Lehetőleg olcsón, használtan a Vaterán. Ettek ezek gyümölcsöt, zöldséget eleget? Ööö.. Te, van ezeknek lelkiismerete? Jó emberek ezek, mit gondolnak a fajgyűlöletről például, ami tapasztalatom szerint elég élesen van jelen a kortársaknál és az enyémeknél is, így sűrű az ezirányú elbeszélgetés. De a hozzáállás megfelelő? A Kicsi meg ordít. De miért is? Jaa, persze, két napja nem volt egy órám csak vele molyolni, úgyhogy ezt is pótolni kell. Juhhéj ezen a héten potyogtak az ötösök, a gyerek segített a társain, elismerték edzésen, jutalompont babám, simisimi. Ha meg épp szar van a palacsintában, akkor is, azt már megtanultam, hogy a kétségbeesés és az öncibálás, nem vezet sehová, cselekedni kell, de azonnal. Szóval így nevelek valahogy, és közben ki ki kandikálok a többi családra, hogy ott hogy mennek a dolgok, meg a többi gyerekre, hogy az hogy mutatkozik be, belenéz a szemembe, vagy csak motyog, és az enyéim? Mennyire ápolt az enyém a másikhoz képest, nem lóg kia sorból? Tud szépen fogalmazni, kultúráltan, választékosan beszélni? Meg a tanárok jelenléte persze, mik a visszhangok? Én a tanárokat holmi bolygóknak képzelem gyerekeim saját kis világképében, tetszik nem tetszik, valami távolabbit mutatnak, sűrűn és sok időben, a felnőtt élet távlatait, de legalábbis tökéletes terep az alkalmazkodás megtanulásához, tetszik nem tetszik fiam, ez van, itt kell jó pofát vágni. Lehet ezzel vitatkozni, hogy ez mennyire jó elképzelés, hozzáállás, de én pl. arról már rég letettem, hogy tökéletesnek képzeljem a világot, abból kell főzni, ami van, hogy egyszerűen fejezzem ki maga.
Azt kell mondjam, olyan nincs hogy jó nevelés. Mindennapos szinten tartás, az van. Mert ha csak egy napot nem figyelek oda, összedől a kártyavár.
Aztán tíz év múlva meglátjuk hova jutottunk. De még ez is változhat húsz év múlva. Hömpölyget minket az élet szépen,mi meg sodródunk vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése