Sakáltanya

Szimplán így hívom a bölcsi öltöztetőjét. Mindegyik kétségbeesett arccal üvölt. Egyfelől összeszorul a szívem (tényleg, nem vicc, szorít, alig kapok levegőt, sírás fojtogat), másfelől a düh és némi irigység viaskodik bennem egymással. Hogy nekik még lehet, igen. Nekik ki lehet engedni a gőzt, nekik még mindent lehet, üvölteni, rúgkapálni, ordítani, tombolni. Nekünk meg itt a felnőtt világ partján marad a síri önfegyelem. És minden jószülővagyok próbálkozásom ellenére persze dühös is vagyok, hogy fene egyen büdös kölyök, mér' kell ezt csinálni, úgyis abbahagyod ha elmegyek és úgyis be kell menni, akár akarod, akár nem. Hogy miért is?
Mert dolgozni kell. Dehát... Nem érne rá még egy év múlva? Amikor kicsit nagyobb lesz? És akkor most kapjuk elő lelkünk bugyraiból az igazmondó tükröt, akármennyire fájdalmas is belenézni olykor. Egyfelől a válasz de. Ráérne, a gyermek apja is hozzájárulását adta, hogy maradjak még egy évet otthon, ha akarok, ha úgy gondolom, hogy Beniek ez sok. Akkor mégis miért? Azért. Mert én egyszer már ráfaragtam arra, hogy higgyek egy férfinek etekintetben. Nem azt feltételezem, hogy hazudik, félreértés ne essék. De egy házasságom már tönkrement azért, mert mindent úgy csináltam ahogy nekem jó. Én is hibás voltam. Neem, ebbe e hibába nem akarok beleesni még egyszer. Azt tapasztaltam, hogy a férfiak többsége, a lelke legmélyén jobban elfogad, erősebben szeret valakit, aki áll a  maga lábán is. Ezek az én tapasztalataim, biztos a palik sem egyformák. De emiatt nem akarok még egy apa nélkül felnövő gyereket. Emiatt nem. Ha más miatt az élet egyszer úgy hozza, az más kérdés. Tehát az egyik ok, hogy pénzt kell keresni. És bár még nincs munkám, azt viszont én nem bírnám, hogy egyszerre szoktatok be, vállalva a reggeli oltári üvöltéseket, majd berobogok egy új munkahelyre én magam beszokni, helytállni. Csak szépen sorban tehát. (Nem beszélve a két kamaszgyerekemről, a kertről, a kutyáról, meg a macskákról, amik bizony mind énrám  hárulnak.) Egyébként hogy milyenek a pasik!! Haha! Ma reggel tűsarkúban vittem Benit, na nem mintha mennék valahova, de annyira hiányzik már a bennem lakozó nő! Nem hiszitek el, de az összes apuka rámosolygott, viccelődött.. Na most sajnáljam őket (a férfinépet), hogy ennyire maflák, hogy ennyi már elveszi a józan eszüket, egy harisnyás láb, vagy dühösködjek, tudván hogy az én palim is utánafordul a miniszoknyáknak?? ÁÁÁ... Olyanok mint a gyerekek valahol.
Visszatérve a bölcsire. Az első napokban annyira össze voltam törve, hogy ez nem normális intézmény, mert egyszerűen egy két éves gyerek még nem érett arra, hogy az anyjáról magától leváljon, mint az érett gyümölcs, ez letépés, véres folttal maga mögött. Ezt most is így gondolom, ezért Beni csak félnapos, amíg megtehetem. Azóta megnyugodott kicsit a lelkem, mert látom, hogy a gondozók mindent megtesznek értük, amit megtehetnek. És tényleg!! Miért nem hallottunk eddig bölcsődei gondozók sztrájkjáról, vagy fizetésemeléséről, amikor a tanárok ilyen jellegű megmozdulásairól igen? Ők emberfeletti igát húznak, néha egyszerre sír tíz kisgyerek és meg kell őket vigasztalni és ölbevenni és kikakizni, meg megetetni, meg verset mondani,meg öltöztetni és személyiségüket megfigyelni, hiszen arról naplót kell vezetni.
Mi nagyon szerencsések vagyunk, az mi gondozó nénink szerintem a legjobb. Olyan nyugodt melegszívű fajta... Volt aki nem tetszett ám...
És így a végén bevallom azt is, hogy amig nincs munkám, bizony élvezem azt a napi néhány óra egyedüllétet, mert sok van mögöttem. Sok sok év egyedül a hétköznapokban gyerekekkel, háztartással,mindennel. Meg is keményedtem kicsit.