Macskák

Na takarodj kifele, büdös rib..c, nem átallsz megharapni, tünés, alo mars, kifele. Ahogy csapódik a teraszajtó, még elkapom a gyilkos pillantást és mintha egy éles fújás is járna mellé. Okéoké értem én, dögöljek meg. Ebben a pillanatban a kicsi elnyúlik a puha szőnyegen, épp oda ahol a koratavaszi napfény besüt, kéjesen a másik oldalára fordul, ásít egy bajuszremegtetőt és esküszöm vigyorog. Biztos tudatában annak, hogy a Vénasszony kintről figyeli. Ilyen álnok, sumák bandát nem hordott még a föld a hátán. Mert az biztos, hogy ha hátatfordítok, akkor valamelyik felugrik a konyhapultra potyázni, de csak a tompa puffanásról tudom, hogy ott járt, mert mikor odanézek, már nincs fenn, ááá. Lakásom egyetlen picike részének, ami még megmaradt nekem, a hálószobámnak, ahová még a kölkeimet sem engedem be, ahogy csak résnyire nyílik az ajtaja, valamelyik biztos, hogy laposkúszásban bevágtat a franciaágy alá, jó mélyre, hogy a partfisnyéllel se lehessen kitessékelni.
Valaki azt mondta nekem, hogy, idézem: "Te hogy szereted a macskákat! Mindig van néhány nálad!" "Aha", válaszoltam. Mégsem mondhattam, hogy a rosseb szereti őket, ők szeretnek engem, mert esküszöm nem viccelek, mindig megtalál egy, aki persze icipici, reszket a farka, csupacsipaféregbolha, és csak a tábla nem lóg a nyakán, hogy vigyél haza, mert ha te nem, akkor én bizony ittpusztulok. Hát ennyit a macskáimról.
PS: Na jó szeretem őket. Kicsit. A Vénasszonyt a legjobban, mert annyira útálatos, hogy azt úgysem hinné el senki, és már 10 éve nyomja mellettem.