én vagyok

Én vagyok, finom vagyok, tavasz vagyok, napsugár vagyok, aranyeső vagyok, babarózsa vagyok, szellő vagyok, tulipán és cseresznyefa virág illattal, borzolja a pihéket a karomon a tavaszi pihe-puha langymeleg fuvallat. Napozom, elnyúlok a teraszon, homokos a bőröm, beteríti az arcomat a hajam. Leveszem a ruhám, minden porcikámmal akarom ezt. Nem fekszem be az árnyékba, élvezem, hogy kitikkaszt, elbódít a meleg. Egyre erősebben, szinte már ájult vagyok, próbálom felidézni a tenger illatát, egyszer csak sikerül és akkor persze már nem vagyok egyedül,  átölel a szép barna szempár, meg az izmos karok, férfiillat van..

Hajnal öt

"INNIIII!!" Mi? Hol? Ki? Mi van? Jézusom.  Félájultan keresem a lábujjam hegyével a papucsomat a földön, kicsoszogok az ágyból, röfögök, morgok, a szememet azért nem nyitom ki, mert nem nyílik ki. Tényleg, ilyen egyszerűen. Kitapogatok a konyhába, beleturkálok a tegnap este ott hagyott mostalanba a mosogatóban, kihúzok egy enyhén csokis végű összecsócsált cumisüveget némi teamaradékkal az alján, (eh tegnap sem lett tőle baja, ma sem lesz), és már csoszogok is be a gyerekszobába, ahonnan ismét felsűvít közben az "INNII!!"". Tessék Drágám. Jóleső cuppogás, nekem meg lerogyás a földre hajított pokrócra, ahonnan persze hogy nem kelek fel öt perc múlva, amire elalszik a bitang az ágyban, mert addigra már én is mélyen alszom. De közben éles felismerés ér utol, óó pisilni kell, nem, dehogy megyek ki, akkor jönne a "kiszáász", és ha kiszáll, elég nehéz visszaimádkozni. Fekszem, fekszem immár teljesen éberen, az öklöm görcsben, kuss te nyomorult rigó, fütyülj két házzal odébb, mert ha a kölök felneszel, de igazán, akkor bizony fel is kelünk, enyhén világosodik már. .... Ó alszik, Istenem! El sem hiszem, laposkúszásban vissza a franciaágyhoz, mennyei, isteni! Kinyújtózom, finom puha párnikó! Ó boldogság... És akkor egyszer csak "INNIIII"!!!

Hogy neveled a gyereked?

Őszintén, spontán. Hirtelen vezérelt megérzések alapján, némi logikai fonalat is követve persze. Még őszintébben? Nem tudom. Még sosem volt 14 éves kamasz fiam, most van először. De még ez is kevés. Már volt kétévesem, kétszer is, de ez egy másik kétéves, más világban (tíz év eltelt), más környezetben, más szülőktől (én is változtam és a papa nem ugyanaz) más egyéniséggel, más háttérrel. Olyan vagyok, mint egy cyber játékban a porondon álló hős/ antihős, akit folyamatosan lőnek, vagy jutalmaznak, a játék épp aktuális szakasza szerint. Én pedig reagálok. Valahogy így: Te jó ég, a Legnagyobbat három napja nem pusziltam meg. Ezt meg kell szeretgetni. A Középsőnek épp magatartásbeli problémái vannak, ezt le kell rendezni a suliban, továbbá elgondolkodni, hogy kap ez a gyerek itthon elég figyelmet, lévén ő a középső, sportol, jól tanul, önműködik abszolút, úgyhogy nem igényel különösebb törődést, de ezek szerint talán mégis. Hé anyukám olvasnak ezek a kölykök? Háát izé nem nagyon. Akkor orvosolni a problémát, mit is vegyünk meg? Lehetőleg olcsón, használtan a Vaterán. Ettek ezek gyümölcsöt, zöldséget eleget? Ööö..  Te, van ezeknek lelkiismerete? Jó emberek ezek, mit gondolnak a fajgyűlöletről például, ami tapasztalatom szerint elég élesen van jelen a kortársaknál  és az enyémeknél is, így sűrű az ezirányú elbeszélgetés. De a hozzáállás megfelelő? A Kicsi meg ordít. De miért is? Jaa, persze, két napja nem volt egy órám csak vele molyolni, úgyhogy ezt is pótolni kell. Juhhéj ezen a héten potyogtak az ötösök, a gyerek segített a társain, elismerték edzésen, jutalompont babám, simisimi. Ha meg épp szar van a palacsintában, akkor is, azt már megtanultam, hogy a kétségbeesés és az öncibálás, nem vezet sehová, cselekedni kell, de azonnal. Szóval így nevelek valahogy, és közben ki ki kandikálok a többi családra, hogy ott hogy mennek a dolgok, meg a többi  gyerekre, hogy az hogy mutatkozik be, belenéz a szemembe, vagy csak motyog, és az enyéim? Mennyire ápolt az enyém a másikhoz képest, nem lóg kia sorból? Tud szépen fogalmazni, kultúráltan, választékosan beszélni? Meg a tanárok jelenléte persze, mik a visszhangok? Én a tanárokat holmi bolygóknak képzelem gyerekeim saját kis világképében, tetszik nem tetszik, valami távolabbit mutatnak, sűrűn és sok időben, a felnőtt élet távlatait, de legalábbis tökéletes terep az alkalmazkodás megtanulásához, tetszik nem tetszik fiam, ez van, itt kell jó pofát vágni. Lehet ezzel vitatkozni, hogy ez mennyire jó elképzelés, hozzáállás, de én pl. arról már rég letettem, hogy tökéletesnek képzeljem a világot, abból kell főzni, ami van, hogy egyszerűen fejezzem ki maga.
Azt kell mondjam, olyan nincs hogy jó nevelés. Mindennapos szinten tartás, az van. Mert ha csak egy napot nem figyelek oda, összedől a kártyavár.
Aztán tíz év múlva meglátjuk hova jutottunk. De még ez is változhat húsz év múlva. Hömpölyget minket az élet szépen,mi meg sodródunk vele.

Eutanázia... hol van a vége?

Olvasom Roger Martin du Gard "A Thibault család" című művét, szeretem, ha egy korszak lélekrajza domborodik elő nekem. Mennyire más érzésvilággal alakíthatta a történelmet egy 1900-ban született ember, viszonyítva pl. egy mai születésűhöz.
A könyvben az egyébként cseppet sem szimpatikusnak ábrázolt Apa mondhatni fejezeteken át haldokol. Durván realisztikus az ábrázolás, (számomra: nem vagyok irodalmár, nem tudom a hivatalos jelzőt) mind testi, mind lelki értelemben, az Apa bizony szenved, hörög, sikolt, jajong, püffedt, beteg, meztelen teste öntudatlan állapotában orvosi kezelés miatt közszemlére tétetik családja, valamint a szolgálók előtt. Retteg, ha hosszú betegségének a végén, haláltusája kezdetén még eszénél van, szembesül önmagával, kevélységével, elhibázott életével. Napokon át tartó, üvöltésekkel kísért agóniája végén idősebb orvos fia, morfiumot ad neki, mellyel tudatosan rövidíti meg szenvedéseit.
Én annyit gondolkodom ezen mióta ezt a rész olvastam. Bátor Antoine a fiú? Az apja helyeselné? Én mit szeretnék magamnak? Persze akar a fene szenvedni, kérem a szenvedést megrövidítő injekciót azonnal. Mondom most a karosszék melegéből. De mit mondana a lélek az utolsó itt töltendő percében? Mi játszódik le benne akkor és ott? Mi van ha azt érzi, hogy milyen fantasztikus volt itt lenni, hogy szereti a fiait, és Uram Krisztus, mi van a halál kapu túloldalán? Vagy a döbbenetet, hogy vége van, sosem lesz már itt a Földön. Esetleg az utolsó hörgő üvöltő öntudatlan pillanatokban tisztul meg a bűneitől, na nem mert a papok így meg úgy, csak esetleg akkor vallja be magának, akár nem is tudatosan, csak felvillanó képekben az életében elkövetett hibáit? Mi van ha a személyisége függetlenül attól, hogy van e a halál után bármi is, vagy nincs, csak így válik teljessé? Azt hiszem, ha valaki ennyire ragaszkodik az élethez, hogy ilyen és ennyi szenvedéssel hagyja itt, akkor annak még dolga van, elsősorban önmagával, mielőtt rá mer lépni az ismeretlenbe vezető útra.
Én nem merném beadni azt az injekciót, ahogy a regénybeli fiatalabb fiú sem merné.
Mert ha sarkosítunk, akkor  - és ezt most a Wikipédiából másolom ide :

Az eutanázia hívei az élet utilitarista szemléletéből indulnak ki, nevezetesen: kisebb értéket tulajdonítanak az életnek, amikor annak hasznossága csökken, vagy egyenesen a végéhez közeledik.

Viszont a passzív eutanáziának mindenképp híve vagyok. (Ez Magyarországon is legális, az orvosi kezelésről való lemondást jelenti, tehát valójában a haldoklás lerövidítését, abban az esetben, ha biztosan menthetetlen az illető.)

Még valami eszembe jutott. Gunthard Weber "Kétféle boldogság" című, Bert Hellinger rendszer-pszichoterápiája könyvben van egy rész, idemásolom. Ismerős lesz mindenkinek, de mégis más a perspektíva:

"Egy férfi azt álmodta éjszaka, hogy Isten hangját hallotta, aki azt mondta neki: "Állj fel, fogd a fiadat, egyetlen fiadat, vezesd fel arra a hegyre, amelyet mutatok neked és mutasd be ott nekem áldozatként."
Reggel felkelt a férfi, ránézett a  fiára, a feleségére, Istenre, Fogta a gyereket, felvitte a hegyre, kést vett elő, meg akarta ölni. De akkor hallott egy másik hangot és egy bárányt vágott le.

Hogyan néz a fiú az apjára?
Hogyan az apa a fiára?
Hogyan a feleség a férjére?
Hogyan a férfi a feleségére?
Hogyan néznek Istenre?
És hogyan néz Isten - ha létezik - rájuk?

Egy másik férfi is álmodott éjszaka, azt álmodta, hogy Isten hangját hallotta, aki azt mondta neki: "Állj fel, fogd a fiadat, egyetlen fiadat, vezesd fel arra a hegyre, amelyet mutatok neked és mutasd be ott nekem áldozatként."
Reggel felkelt a férfi, ránézett a  fiára, a feleségére, Istenre. Válaszát Isten arcába vágta: nem teszem meg!


Hogyan néz a fiú az apjára?
Hogyan az apa a fiára?
Hogyan a feleség a férjére?
Hogyan a férfi a feleségére?
Hogyan néznek Istenre?
És hogyan néz Isten - ha létezik - rájuk?"

Tehát hogyan néz a regénybeli Apa Antoine-ra a halálon túl? És hogyan néz Antoine az Apára? Istenről ne is beszéljünk.
És mégis akarok én szenvedni majd??
Hú de nehéz.

Sétálnék. Békében. De jönnek a nénik.

Kúúrvára utálom amikor gyereket sétáltatok és megjelenik egy néni a sarkon. Már előre tudom, hogy amint odaér, jön sopánka: "Jaaaj, belelépett a a pocsolyába nem baj? Tiszta víz lesz!!" De a ku.. va élet, baj. De ha rászólok, hogy kifele kölök, akkor számolnom kell a következőkkel: a,) lelkibeszéd, hogy vizes leszel, megfázol, további tíz perc pocsolyázás és szájtépés után jó esetben továbbmenetel, , vagy b,) hónom alá kapom a kölköt és uccu neki tovább: következmény: ordít mint a fába szorult féreg, én cipelek, lihegek, tíz perc után lerogyunk. Tehát el akarom dönteni, hogy hagyom a gyereket locspocsolni, vagy nem. Mert az enyém a kölök, enyém a következmény, én szívok (vagy örülök). Le lehet kopni. Ennél jobban csak azt utálom, ha a b,) verziót választom és épp ordít a gyerek, akkor jön a néni és: "Jaaj, nem szép dolog hisztizni, tudod?" Uramatyám: takarodj, nem kértem nevelési tanácsot, biztos van unokád, gyereked, terelgessed azt." Nem, persze nem vagyok ennyire antiszociális (még höhöhö). Egyenlőre komment nélkül hallgatom a nénit. Aki megdöbbenve néz, hogy nem reagálok. Nagyon kérem, hagyjanak békén, én gyerekem, nekem hisztizik. pont. Azt sem tolerálom, ha jön a néni: hogy: "Jaaj de édes!" Igen, néha édes, néha meg nem. Gyönyörű, nekem, másnak biztos átlagos. És jelzem én fiam, nem egy bazsalygós típus. Ezzel rendre megsérti a nénit. És nekem hivatalosan mosolyognom kellene, meg elbeszélgetni. Nem mosolygok, nem beszélgetek, csak akivel akarok (lásd barátnők, pasi, stb.)