Süvítek

Mostanában bringázom. Elég sokat. Hasítok keresztül az Árpád hídon, lobog a hajam, mellettem a Duna, előttem a hegyek, mi kell még? Gyönyörű. Lábamban az izomláz, de jó! Talán fogyok is kicsit. Oldalról füttyögnek a melósok, naná, egész vékony formám van még, a hajam meg hosszú. Azt hiszik húsz vagyok. Na várj csak várj apukám, csak hátra ne pillantsak, mingyá' eldobod azt a fúrógépet... Amolyan csajos kis járgányom van, csupa rózsaszín, na semmi fakszni, egyenest az ósanból, elején kiskosár, (fonott), lehet bele almát, körtét vásárolni a piacon. Akkor aztán csak óvatosan ám babám, mert a múltkor is hóha fel, mit nekem, tizenöt centis padka, áá Rita bepróbálja, a bringa és én maradtunk ugyan, a krumplihalom viszont szerteszét gurult, lehetett összeszedni szépen a fűről, a piros lámpánál várakozó autósok nagy örömére. Tehát tekerek, fantasztikus megoldások, ötletek születnek közben bennem, Csak arra kell, figyelni, hogy mind meg is valósítsam, mert az már a munka része. Ez lehet az a bizonyos sűrűn emlegetett flow? Nem tudom. De fantasztikus. Tehát csak robogok tovább, arcomat simogatja az őszi napsugár és  a meleg szellő, tizenöt centis műszempilláim lobognak a szélben...Mi kell még?

Sakáltanya

Szimplán így hívom a bölcsi öltöztetőjét. Mindegyik kétségbeesett arccal üvölt. Egyfelől összeszorul a szívem (tényleg, nem vicc, szorít, alig kapok levegőt, sírás fojtogat), másfelől a düh és némi irigység viaskodik bennem egymással. Hogy nekik még lehet, igen. Nekik ki lehet engedni a gőzt, nekik még mindent lehet, üvölteni, rúgkapálni, ordítani, tombolni. Nekünk meg itt a felnőtt világ partján marad a síri önfegyelem. És minden jószülővagyok próbálkozásom ellenére persze dühös is vagyok, hogy fene egyen büdös kölyök, mér' kell ezt csinálni, úgyis abbahagyod ha elmegyek és úgyis be kell menni, akár akarod, akár nem. Hogy miért is?
Mert dolgozni kell. Dehát... Nem érne rá még egy év múlva? Amikor kicsit nagyobb lesz? És akkor most kapjuk elő lelkünk bugyraiból az igazmondó tükröt, akármennyire fájdalmas is belenézni olykor. Egyfelől a válasz de. Ráérne, a gyermek apja is hozzájárulását adta, hogy maradjak még egy évet otthon, ha akarok, ha úgy gondolom, hogy Beniek ez sok. Akkor mégis miért? Azért. Mert én egyszer már ráfaragtam arra, hogy higgyek egy férfinek etekintetben. Nem azt feltételezem, hogy hazudik, félreértés ne essék. De egy házasságom már tönkrement azért, mert mindent úgy csináltam ahogy nekem jó. Én is hibás voltam. Neem, ebbe e hibába nem akarok beleesni még egyszer. Azt tapasztaltam, hogy a férfiak többsége, a lelke legmélyén jobban elfogad, erősebben szeret valakit, aki áll a  maga lábán is. Ezek az én tapasztalataim, biztos a palik sem egyformák. De emiatt nem akarok még egy apa nélkül felnövő gyereket. Emiatt nem. Ha más miatt az élet egyszer úgy hozza, az más kérdés. Tehát az egyik ok, hogy pénzt kell keresni. És bár még nincs munkám, azt viszont én nem bírnám, hogy egyszerre szoktatok be, vállalva a reggeli oltári üvöltéseket, majd berobogok egy új munkahelyre én magam beszokni, helytállni. Csak szépen sorban tehát. (Nem beszélve a két kamaszgyerekemről, a kertről, a kutyáról, meg a macskákról, amik bizony mind énrám  hárulnak.) Egyébként hogy milyenek a pasik!! Haha! Ma reggel tűsarkúban vittem Benit, na nem mintha mennék valahova, de annyira hiányzik már a bennem lakozó nő! Nem hiszitek el, de az összes apuka rámosolygott, viccelődött.. Na most sajnáljam őket (a férfinépet), hogy ennyire maflák, hogy ennyi már elveszi a józan eszüket, egy harisnyás láb, vagy dühösködjek, tudván hogy az én palim is utánafordul a miniszoknyáknak?? ÁÁÁ... Olyanok mint a gyerekek valahol.
Visszatérve a bölcsire. Az első napokban annyira össze voltam törve, hogy ez nem normális intézmény, mert egyszerűen egy két éves gyerek még nem érett arra, hogy az anyjáról magától leváljon, mint az érett gyümölcs, ez letépés, véres folttal maga mögött. Ezt most is így gondolom, ezért Beni csak félnapos, amíg megtehetem. Azóta megnyugodott kicsit a lelkem, mert látom, hogy a gondozók mindent megtesznek értük, amit megtehetnek. És tényleg!! Miért nem hallottunk eddig bölcsődei gondozók sztrájkjáról, vagy fizetésemeléséről, amikor a tanárok ilyen jellegű megmozdulásairól igen? Ők emberfeletti igát húznak, néha egyszerre sír tíz kisgyerek és meg kell őket vigasztalni és ölbevenni és kikakizni, meg megetetni, meg verset mondani,meg öltöztetni és személyiségüket megfigyelni, hiszen arról naplót kell vezetni.
Mi nagyon szerencsések vagyunk, az mi gondozó nénink szerintem a legjobb. Olyan nyugodt melegszívű fajta... Volt aki nem tetszett ám...
És így a végén bevallom azt is, hogy amig nincs munkám, bizony élvezem azt a napi néhány óra egyedüllétet, mert sok van mögöttem. Sok sok év egyedül a hétköznapokban gyerekekkel, háztartással,mindennel. Meg is keményedtem kicsit.

bányászlámpa vazz...

Eskü, reggel bebetegedett a kicsim, a nagyjaim az apjukkal, úgyhogy hétköznap lévén tök egyedül vagyok, szerelmem, a kert meg gondozatlanul ebek harmincadjára hagyva szenved ( ?? végre nem basztatom, lehet bulizik) egyedül. Kertbuzi lettem. Vannak rózsatöveim, elájulok olyan színekkel, meg levendulám, meg kánnám ( a nagysosasszony, olyan beképzelt mint Medveczki Ilona, maga a tömény giccs, de imádom, annyira hivalkodó, hogy már átfordult a szépbe), meg kamillavirágom, meg mocsári mályvám, tenyérnyi vörös csodákkal, (már ha hajlandó hozni a nyomorult dög), meg pillangóvirágom, meg hajnalkám. Na azzal becsődöltem. Felfutott a büdös kurva az egekbe, már a szomszéd tujáit fojtogatja, virág meg egy szál se. Akkor minek ültettelek te mocsok??
Na szóval, este miután aprókám elszenderedett, felkaptam a kabátot, és gyermekeim bányászlámpájával a fejemen irány a kert! (Ja, nem mondtam, a kert picsányi. Olyan kis édes zuglói kurvadrága előkert, bassza meg az ég, hogy nem lehet valami kevésbé puccos helyen jó nagy kertem. Ollllan paradicsomfődem lenne, csuhajj!).
Szóval ottan állok ám a bányászlámpával a fejemen, enyhén ázottan a kertbe és lelkesen símogatom, becézgetem kicsi édes rózsikáimat, megint bimbóznak! Vazz ha valaki épp erre sétál! ÁÁ leszarom, sétáltassa csak a hülye hatvanezres pinanyalóját! Ki nem sz.. le mit gondol! Ja nekem is van ám kutyikám! Majj rakok fotókat eztán, megígérem. Kutyi fekete, apró, rettenetes bújos, amolyan igazi lánkakutya, hatalmas bogárszemekkel. Niccsen páppírja, minek is köllene??

Hát régen írtam, az biztos..

Miért is? Csak mert belemerültem a kutyaszarba. A GYES-es pénztelenségbe (bár mit is panaszkodom, a lábamon villog a 30 erzes Tommy, az újjamon klasszikus aranygyűrű, igen , kicsit öreges, de én pooonnntt illyet akartam, olyan Diana gyűrű féleséget, ami Kate Middleton kezén fityeg manapság. És nyaraláska is volt, itthon, de szépen, hami fincsi eszemiszom, vásárfia, miegymás. Úgyhogy kuss anyám.) De mégis  a napi mocsok itt van, sajnálom, nemvagyok egy olyan igazi anyatípus. Nekem napi kín a leves megfőzése és a rendrakás, meg a kamaszélet titkain való gyötrődés állandóan, mert persze azért tapintatosan, de tudnom kell mi a fene van nagymafla fiaim belsőjében. Na még mostanság is benne vagyok, mármint a kutyaszarban, de már azért töprenkedem, hogy ha majd eljön az idő ugyan mit is kéne dolgozni. Jaaaa!! és megcsináltam magam kis before I die listáját! Hát az kurva jó volt gyerekek! Először tényleg (olvastam ez mindenkinél így van) a sablonok, utazás, anyagiak, stb, de a második napon fuckycool ötleteim támadtak, egész feldobódtam. Mint pl.: végigmenni a 2-es villamos vonalán. Végre lefotózni a szép belvárosi kapukat. Meg örök imádatom tárgyait, a lepukkant gyárépületeket. Nem, neem vagyok hülye, kurva jók, a falak szinte ordítanak valami olyan életről ami eltűnt minden megnyilvánulásában, de ott voltak az emberek köztük, ott dolgoztak, szerelmesedtek meg, meg családidrámáztak és pletyóztak. Na szal illyenek.
Majjj Jövök!.
Ja ahhso! És nézzétek meg az Ádám almái filmet. Annyi gondolatot ébreszt, szerintem minimum 5x meg kell nézni, hogy összeálljon a kép belül.

A Szepesi Niki könyv

Szándékosan nem olvastam el a neten, hogy miket írkálnak róla. Nem olvastam, mielőtt most ezt írom. Nem akarok még véletlenül sem alattomosan a tudat alattimba bekúszó kis előítéleteket. Persze, persze olvasok én sok szépet, pl. legutóbb Flaubert Bovaryné-ját (bocs, nem nézek utána a pontos helyesírásoknak, ahogy emlékszem úgy írom ide), nem tetszett. Unalmas, múltszázadi, számomra semmit mondó. Ezen már túl vagyunk.  Olvastam, olvasom Gogoltól Az egy felesleges ember élete, című művet, na ebben van valami, mert masszívan depresszív és egyenlőre nem mond nekem semmit, de bekúszott a világa a fejembe, kvázi látom az utcát ahol játszódik, érzem az életérzést amit közölni akar, na akkor tudom, hogy ez itten kérem szépen egy mű. Ja és porondon van Lázár Ervin novellagyűjteménye a Masoko köztársaság, na abban vannak jók megint. De a Szepesi Niki. Szóval. Na igen egy nagy szenny. És mégis szívesen olvasom. A bulvár jellege miatt? Nem hiszem. Mert nem érdekel ki is valójában az a sok ember akivel Nikike orrba szájba, seggbe, mellbe baszik. Bocs, csak őt idézem. De a könyv jó, valamiért jó, velős és tömény, nem eszejátszós. Na igen, le lehet vérprimitívezni is ("... mi vagyunk a Facebook generáció, minket nem érdekel a múlt, Magyarország múltja sem...", mégis. Élesen rajzolódik ki belőle egy kemény nő (mert az!), kiszolgáltatottsága, küzdése. És egy kis rátekintés, mondtam már, hogy szeretem a csakazolvassa blogot. Nem, én nem értek vele egyet, én nem vagyok feminista. Most már végképp rájöttem, hogy nem, sokszor félre is teszem a blogot, mert annyira felhergel, hogy nincs rám pozitív hatással, de sok, rengeteg igazság van benne akkor is, a nők kiszolgáltatottságáról. Szóval ez a Nikike elejt egy két mondatot, amin ennek tükrében nagyot mosolygok, rajtunk nőkön: "...örültem, hogy Alejandrónál nem kell felhúznom a csipkebugyit, meg a szexi tangát, itt kényelmesen lehetek amibe akarok, nem kell megfelelni..." Na igen, az én is osztom, hogy egyenlőség nincsen férfi és nő között, de én vallom azt is, hogy a nőknek vannak fegyvereik, csak használni kell őket. Ugye. De vissza a könyvhöz. Nem vagyok még a végén, nem tudom mi lesz a kimenetel. De tetszik a csaj bevállalása, tetszik, hogy nem kertel és tetszik a teherbírása és munkabírása is.Hát egyenlőre ennyit.

Emberi képességek

Lassan ballagott haza, fáj már neki minden, a világ összes bánata a bőrébe szívódott, és úgy érezte nem adhat már semmi többet, nincs már miből, érzéketlenné vált teljesen, ó csak érjen haza, egy kis friss víz majd segít.
Akkor vette észre a porban fekvő kismajmot, kétségbeesetten vonyított anyja után, rühes volt, sebes is, ronda egy jószág. Továbbhaladt, a kismajom kétségbeesetten nyújtotta felé aszott kis kezét. Ó a nyomorult, hogy épp itt és épp most. Nem, nem bírja hallgatni, egész éjjel a fülében lesz a panaszos vinnyogás. Fáradtan hátranézett fáradt fényű, hatalmas fekete szemével, pislantott egy megadót ritkás pilláival, Megfordult. Port vert hatalmas szürke lába a föld közelében, fújtatott egy bosszúsat; ráncos, öreg, szürke bőre nyirkos lett. Aztán óvatosan felemelte hosszú ormányával azt a másikat. Látott tegnap az erdő mélyén egy hasonló családot.

22

És csak sétált fel, s alá, nézegette kékre festett körmeit, szorongatta izzadt tenyerében olcsó kis mobilját, lába körül sertepertélő kisfiát alig alig látta meg. Elmosódott víztömeg állta útját a játszótér zsivajához, többi trafikáló anyukájához vezető útján. Ó csak csörrenjen meg, Istenem, csak hívjon fel, csak kérlek kicsit szeressen, csak egy pici túlélő cseppecskét kérek... Fiatal ruganyos testéhez hozzátapadt erős súlyos haja, maga sem értette, hogy két szép zöld szeme közé honnan termett oda a súlyos két ránc. Hiszen két éve még... ó Istenem, látta magát, kerek fenekét, csodamosolyát, érezte a zene minden lüktetését összes csepp vérével, hallotta saját gyöngyöző kacaját, és ha behunyta a szemét még tudta érezni a csodálat tapintható tömegét maga körül.. De akkor hova?? Vagy mi is? Hova zuhant? Vagy egyszer csak felébred és elfelejti ezt a rossz álmot? A napi kínlódást a gyerekkel, aki sír és nyűgös, nem fejlődik ahogy kell, akihez semmi, de semmi türelme nincs, akit persze imád és szeret és ölel és etet, aki útban van s meghalna nélküle? Elmossa az eső a rettegett második hétvégéket, amikor már hajnalban görcsben a gyomra, hogy most jön, idejön, elviszi a gyereket, ODA, oda ahol ŐK élnek, és ahol neki semmi helye. Tegnap megjött a GYES. Talán felhívja, talán találkoznak, talán észreveszi majd rajta a yoghurt és a banán helyett vett csillogó rózsaszín felsőt és a virágos kiscipőt, talán.. Talán egyszer ő is érzi még az ételek ízét, látja a színek perzselő vakító erejét, talán remeg még a zene gyönyörére, talán egyszer kiszakad még belőle a bánat és az öröm fuldokló vulkánja, hiszen még csak 22..
Megcsörren a telefon.. és a víztömeg egy pár percre eltűnik, hallja az anyákat, a gyerekeket, a hinta nyikorgását, talán lesz egyszer neki is normális élete.